Cooper Car Company

Hasonló cikkcímek és megnevezések: Cooper (egyértelműsítő lap)

Cooper
Teljes név	Cooper Car Company
Székhely	Surbiton, Surrey, Egyesült Királyság
Alapító(k)	Charles Cooper, John Cooper
Jelentős versenyzők	Stirling Moss Maurice Trintignant Jack Brabham Bruce McLaren John Surtees Pedro Rodríguez Jochen Rindt
Motorok	Bristol, Alta, Climax, Maserati, BRM
Gumik	Dunlop, Firestone, Goodyear
Formula–1-es szereplése
Első verseny	1950-es monacói nagydíj
Utolsó verseny	1969-es monacói nagydíj
Versenyek száma	129
Konstruktőri világbajnoki címek	2 (1959, 1960)
Versenyzői világbajnoki címek	2 (1959, 1960)
Győzelmek	16
Első rajtkockák	11
Leggyorsabb körök	14

A Cooper Car Company egy brit versenyautó-vállalat volt, amely az 1950-es és 1960-as években az egyik legsikeresebb Formula–1-es csapat volt.

Charles Cooper és fia, John Cooper 1946-ban kezdett el saját versenyautókat építeni. Az első versenyautót még a családi surbitoni garázsukban építették. Megépítették a Cooper 500-as modellt, amely viszonylag olcsó volt, így privát versenyző indult vele. A Cooper autókkal az 1940-es évek végén Stirling Moss és Peter Collins is sikeresen szerepelt. Az első Cooper, amely a Formula–1-ben indult, a T12-es modell volt. V2-es, 1,1 literes JAP motorral volt felszerelve, az 500-ashoz hasonlóan már ebben is a pilóta mögött foglalt helyet az erőforrás. Harry Schell indult vele az 1950-es monacói nagydíjon, de már a verseny első körében kiesett.

Az 1952-es Formula–1 világbajnokságra megépítették a kétliteres, Bristol motorral meghajtott T20-ast, amellyel Mike Hawthorn a brit nagydíjon harmadik lett. 1953-ban megalapították a Cooper Car Companyt. 1955-től Jack Brabham is részt vett az új T40-es modell tervezésében, Owen Maddock mellett. Brabham az 1955-ös brit nagydíjon részt vett az autóval, de csak a 25. helyre kvalifikálta magát. Ideje 27 másodperccel volt rosszabb a pole pozíciónál. 1957-ben Maddock megalkotta a T43-ast, amelyet már a Coventry Climax motorja hajtott. Brabham a negyedik helyen végzett a monacói nagydíjon.

Az autó versenyképességét látva a Cooper úgy döntött, hogy 1958-ban a teljes szezonban részt vesznek. Ebben az évben írták ki először a konstruktőri világbajnokságot is. Az évad első versenyén Stirling Moss a Rob Walker Racing Cooper T43-asával megszerezte a farmotoros autók első győzelmét. Moss ezután elhagyta csapatát, helyét Maurice Trintignant vette át. A francia ezután győzött a monacói nagydíjon, a Cooper T45-össel. A Cooper a harmadik helyen zárta az évet 31 ponttal.

1959-ben Jack Brabham győzött Monacóban és Aintree-ben, míg Moss Portugáliában és Olaszországban Rob Walker csapatával, Bruce McLaren pedig az évadzáró amerikai nagydíjon. Brabham megszerezte első világbajnoki címét a T51-essel, a Cooper pedig győzött a konstruktőri bajnokságban. A Cooper győzelmei elavulttá tették az előtte uralkodó orrmotoros autókat, és három év múlva már az összes csapat középmotoros autót használt. 1960-ban megépítették a T53-ast. Az évadnyitó argentin nagydíjon Moss indult az első helyről, végül McLaren nyerte a versenyt. Brabham a szezon közepén sorozatban győzött öt nagydíjon (Hollandia, Franciaország, Nagy-Britannia, Portugália), ennek köszönhetően ismét világbajnok lett. A Cooper 48 ponttal magabiztosan nyerte a konstruktőri bajnokságot.

1961-ben a motorok hengerűrtartalmát mindössze másfél literre korlátozták. Erre a Ferrari készült fel a legjobban (immár ők is farmotoros autóval indultak), míg a Climax nem készített elég erős motort. A Cooper ez évben egyetlen győzelmet sem aratott, McLaren egy dobogós helyet szerzett, Brabham pedig egyszer indult a pole pozícióból Wakins Glenben. A konstruktőri negyedik helyet szerezték meg. 1962-ben Brabham elhagyta a Coopert, és saját csapatot alapított, Bruce McLaren lett az elsőszámú versenyző. 1962-ben megnyerte a monacói nagydíjat, és a világbajnokság harmadik helyén végzett. A csapat 1963-ban és 1964-ben is ötödikként végzett a Lotus, a BRM, a Brabham és a Ferrari mögött. John Cooper egy közúti balesetben súlyosan megsérült. Apja halála után, 1965 áprilisában eladta a Cooper csapatot a Chipstead Motor Groupnak.

1965-ben a Coopernél kezdte Formula–1-es pályafutását a későbbi világbajnok, Jochen Rindt illetve Ron Dennis, aki az osztrák versenyző mérnöke volt. A csapat lemaradásának oka az autó alváza volt. A Lotus önhordó karosszériáját több csapat is átvette már. Owen Maddock kitartott a hagyományos alváztípusnál, de ez már elavulttá vált (T66, T73, T59 és T77).

1966-ban az új tervező Derrick White lett. Megalkották az első monocoque-vázas modellt, a T81-est, emellett a Maserati V12-es motorjaira tértek át a 3 literes formula első évében. Bár a monacói nagydíjon nem szereztek pontot, Rindt a belga nagydíjon második lett, amit még több dobogós hely követett. A bajnokság közben John Surtees a csapathoz igazolt a Ferraritól, az év végén pedig győzött a mexikói nagydíjon. 6 dobogós helyezéssel, egy pole-lal, egy győzelemmel és 30 ponttal a csapat a konstruktőri harmadik helyet szerezte meg.

Az 1967-es évben Rindt és Pedro Rodríguez volt a csapat versenyzője, de a csapat számos privát versenyzőnek is szállított régebbi autót (T79, T77). Rodríguez meglepetésre megnyerte a dél-afrikai nagydíjat, a sikercsapat utolsó győzelmét aratva. A helyi John Love saját Cooper T79-esével a második helyen végzett. A csapat az év végén 28 pontot gyűjtve harmadik lett a Lotus és a Brabham mögött. Már a szezon közepén el akartak indulni a T86-ossal, de csak az évad végén debütált az új autó (Rindt negyedik lett vele az olasz nagydíjon).

Az 1968-as év nem sikerült olyan jól, mint várták, ugyanis a BRM V12-es motorjai nem hozták meg a kívánt eredményt. A spanyol nagydíjon Brian Redman, Monacóban Lucien Bianchi volt harmadik, aki ezzel a Cooper utolsó dobogós helyezését szerezte. A csapat az év végén visszavonult a sportágból. Formula–1-es Cooper autóval Vic Elford állt utoljára rajthoz az 1969-es monacói nagydíjon.

A Formula–1-en kívül a csapat a Mini Cooperrel az 1960-as években raliversenyeken is sikeresen szerepelt.

Bővebben: A Cooper Formula–1-es eredménysorozata

Jelmagyarázat: D =Dunlop, G =Goodyear, F =Firestone A félkövérrel jelzett versenyző abban az évben világbajnok lett.

Évad	Modell	Gumi	Motor	Versenyzők	Helyezés
1968	T81B, T86, T86B, T86C	F G	BRM, Maserati	Brian Redman Ludovico Scarfiotti Lucien Bianchi Vic Elford Johnny Servoz-Gavin Robin Widdows	7. (14 pont)
1967	T81, T81B, T86	G	Maserati	Jochen Rindt Pedro Rodríguez Alan Rees Richard Attwood Jacky Ickx	3. (28 pont)
1966	T81	G	Maserati	Richie Ginther Jochen Rindt Chris Amon John Surtees Moises Solana	3. (30 pont)
1965	T77, T73	D	Climax	Bruce McLaren Jochen Rindt	5. (14 pont)
1964	T73, T66	D	Climax	Bruce McLaren Phil Hill	5. (16 pont)
1963	T66	D	Climax	Bruce McLaren Tony Maggs	5. (25 pont)
1962	T55, T60	D	Climax	Bruce McLaren Tony Maggs Tim Mayer	3. (29 pont)
1961	T55, T58	D	Climax	Jack Brabham Bruce McLaren	4. (14 pont)
1960	T51, T53	D	Climax	Jack Brabham Bruce McLaren Chuck Daigh Ron Flockhart	Világbajnok (48 pont)
1959	T51	D	Climax	Jack Brabham Bruce McLaren Masten Gregory Giorgio Scarlatti	Világbajnok (40 pont)
1958	T44, T45	D	Climax	Jack Brabham Bruce McLaren Jack Fairman Roy Salvadori Ian Burgess	3. (31 pont)

A Wikimédia Commons tartalmaz Cooper Car Company témájú médiaállományokat.

Előző világbajnok: Vanwall

Formula–1-es világbajnok 1959-1960

Következő világbajnok: Ferrari