Gin

Gin
Típus	Égetett szesz
Főbb összetevők	boróka és/vagy kivonata, finomszesz, kevés cukor
Alkoholtartalom	37,5% V/V ± 0,3% V/V feletti%
A Wikimédia Commons tartalmaz Gin témájú médiaállományokat.

A gin egy égetett szeszes ital, amely olyan semleges ízű alkoholpárlatból (legtöbbször gabonaszeszből) készül, amit a közönséges boróka tobozbogyójával vagy annak kivonatával ízesítenek. Olykor sok más fűszert is felhasználnak, de ízében mindig a boróka dominál.

Eredettől függően sokféle típus létezik, de alapvetően kétféle gint különböztetnek meg. A desztillált gin készítésekor a szeszbe borókabogyót és egyéb fűszereket áztatnak, majd újra lepárolják. Ezután pedig esetenként tiszta alkoholt, kevés cukrot, és ízanyagokat adnak hozzá. A kevert gin készítésekor valamilyen semleges szeszt kivonatokkal vagy aromákkal ízesítenek. A gin alkoholtartalma az Európai Unióban legalább 37,5% v/v.^[1]

Koktélokhoz szinte kizárólag a London Dry Gint (röviden London Gint) használják, amely egy kevésbé aromás desztillált gin; teljesen édesítetlen és nem tartalmaz hozzákevert ízanyagokat. Fűszeresebb típusa a Plymouth Gin (Plym). Sokszor emlegetett fogalom még a Sloe Gin, de ez valójában gin alapú kökénylikőrt jelöl.^[2]

A holland jenever (vagy genever, genièvre), bár „holland gin”-nek is nevezik, valójában a gin elődje,^[3] mely a korai 17. században jelent meg Angliában. Eredeti változata (az oude jenever) a ginnél fűszeresebb, és gyakran cseréppalackban árusítják. Malátapárlatokból fejlődött ki, és határozottan különbözik a későbbi ginektől. A jenevert legalább részben árpából vagy más gabonából párolják kisüstben, és időnként fahordókban érlelik. Emiatt enyhén malátás, és/vagy whiskyhez hasonló íze lesz. A ma elterjedtebb új változat (a jonge jenever) nagyrészt semleges szeszből készül, íze pedig átmenet a gin és a vodka között.

A gin neve vagy a francia genièvre, vagy a holland jenever szóból ered, mindkettő borókát jelent.^[4]

A borókabogyó gyógyhatása az ókor óta ismert; Galénosz a 2. században gyógyszerek hozzávalójaként említi. A gin elődei a 11-12. században megjelent gyógyszerészeti alkoholok közül kerültek ki. Borókás párlatot először 1266-ban említ Cantimpréi Tamás, Liber de natura rerum című művében.

Az italszakmában gyakran egy 17. századi holland orvost, Franciscus Sylviust nevezik a jenever feltalálójának, a valóságban azonban az aqua juniperi első ismert holland nyelvű receptje az 1552-ben kiadott Constelyc Distilleerboec-ben jelent meg, és e könyv mindenféle betegségek ellen ajánlotta.^[5][6] A boróka erős, száraz íze azonban megoldást nyújtott a korabeli gabonapárlatok rendkívül rossz ízére is, így a jenever (a szintén népszerű likőrök mellett) lehetővé tette, hogy a 17. századi holland kikötővárosok szeszfőzői piacképes szeszt állítsanak elő a nagy mennyiségben rendelkezésre álló gabonából.

A gin Angliában való elterjedése elsősorban a Hollandiában harcoló angol katonáknak köszönhető.^[7] Az angolok a németalföldi szabadságharcban találkoztak az itallal, tőlük ered a „holland bátorság” kifejezés is, mely az ittas ember bátorságára utal. III. Vilmos idején vált igazán népszerűvé Angliában, ugyanis Hollandia nagy részén is ő uralkodott.^[8] A durva, rossz minőségű párlatok voltak a legelterjedtebbek, melyeket boróka helyett sokszor mérgező terpentinnel ízesítettek.

A gin népszerűségét legfőképp az okozta, hogy a kormány engedélyezte házi lepárlását, majd nagy összegű vámot rótt ki a külföldről behozott italokra. Ez jó piacot jelentett a rossz minőségű gabonának, ami nem volt alkalmas sörfőzésre: „ginházak” ezrei jelentek meg Anglia területén. Ezt a korszakot „ginőrületnek” (gin craze) is nevezik. Anglia 15 000 italmérő helyének több mint a fele „ginház” volt. A sör megítélése pozitív maradt, mivel gyakran biztonságosabb volt a fogyasztása, mint az akkoriban szennyezett, nyers vízé. A gint viszont különböző társadalmi és egészségügyi problémák okozójaként vádolták, és felelős lehetett a halálozási arány növekedéséért, mely megállította London korábbi, növekvő népszaporulatát.^[8] A sör és a gin megítélését William Hogarth illusztrálta Sör utca és Gin-köz című metszeteivel 1751-ben. Ennek emléke ma is él az angol nyelvben: a lecsúszottnak tartott bárokat „ginmalomnak” (gin mill) vagy „ginlebujnak” (gin-joint) nevezik, míg a részeg ember „gináztatta” (gin-soaked), az „anyaszomorító” (Mother's Ruin) pedig a gin elterjedt elnevezése.

Az 1736-os Gintörvény nagy adókat vetett ki a gin kereskedelmére, ami utcai zavargásokhoz vezetett. Ezt az adót egyre csökkentették, majd 1742-ben eltörölték. Az 1751-es Gintörvény sikeresebb volt: a szeszfőzők csak bejegyzett kereskedőknek adhatták el az italt, és a ginházak a helyi bírók hatáskörébe kerültek.^[8] A 18. századi gint kisüstökben párolták, és a ma ismert London Ginnél némileg édesebb volt.

Londonban a korai 18. században a feketepiacon árult gin illegális főzdékben készült (1726-ban 1500 ilyen létezett), és sokszor terpentinnel és kénsavval hamisították.^[9] A Webster's Dictionary még 1913-ban is azt állította, hogy a közönséges gint általában terpentinnel ízesítik.^[10]

Az 1900-as években a (szintén gyakran hamisított) abszint ellen kampányolók – más gyógynövényes alkoholok mellett – a borókabogyóból készült italok kapcsán is kiemelték, hogy a ginnek agykárosító hatása van.^[11]

A trópusi brit gyarmatokon ginnel fedték el a kinin keserűségét, ugyanis a kinin volt az egyetlen hatásos ellenszere a maláriának. A kinint szénsavas vízben oldották fel, ezt az italt ma tonikként ismerjük. Ez a keverék volt a mai gin-tonik őse, bár a mai tonik sokkal kevesebb kinint tartalmaz, így sokkal kevésbé keserű.

Az 1920-as években, az amerikai szesztilalom idején terjedt el a hírhedt „bathtub gin” (fürdőkádas gin), melyet denaturált szesz méregtelenítésével állítottak elő, majd különböző anyagokkal, például borókabogyó kivonatával és glicerinnel ízesítették. Rendkívül rossz íze, és – a gyakran felületes méregtelenítés miatt – életveszélyes volta ellenére is népszerű lett, mert sok helyen csak ehhez lehetett hozzájutni. A „bathtub gin” kifejezés ma a házi készítésű ginre utal.^[12][13]

A gint fogyasztják önmagában és keverve is, Magyarországon talán a legismertebb a gin és tonik keveréke, azaz a gin-tonik.^[14].^[15] Egyes báritalok alkotórésze, főleg mint alap, de gyakran kiegészítő összetevő.

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Gin című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Deegan, Grant (1999. Fall). „From the bathtub to the boardroom: gin and its history”. MY2K: Martini 2000 1 (1). [2004. október 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. június 1.) 
• Dillon, Patrick. The Much-lamented Death of Madam Geneva: The Eighteenth-century Gin Craze. London: Headline Review (2002). ISBN 0-7472-3545-7 
• A gin szelleme. Története, eredeti márkái, kreatív és klasszikus koktéljai; szöveg Davide Terziotti, Vittorio d'Alberto, fotó Fabio Petroni, koktélok Jekatyerina Loginova, ford. Harmath Csaba; Gabo, Bp., 2018
• Aaron Knoll: Gin. A lepárlás művészete, kóstolás, koktélkészítés; ford. Molnár Andor; HVG Könyvek, Bp., 2020