Kozák–lengyel háború (1648–54)

Kozák–lengyel háború (1648–54)
A beresztecskói csata
Dátum	1648–1654
Helyszín	Rzeczpospolita és Ukrajna területe
Casus belli	Elsősorban társadalmi és vallási okok miatt robbant ki a felkelés. A kozákság célja volt a lengyel nemesi nemzetbe való kerülés, és az ortodoxia egyenjogúsítása a katolicizmussal
Eredmény	A kozákok csatlakozása Moszkvához a perejaszlavi szerződés értelmében, amely végül az orosz–lengyel háborúhoz (1654–1667) vezetett
Terület- változások	A lengyel befolyás megszűnése a keleti-ukrán területeken, orosz befolyás erősödése
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Zaporozsjei kozákok Krími Tatár Kánság Rzeczpospolita
Parancsnokok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Bohdan Hmelnickij Ivan Bohun Makszim Krivonosz III. Iszlám-Giráj Tuhaj-bej † II. János Kázmér Mikołaj Potocki Jeremi Wiśniowiecki Stefan Czarniecki Marcin Kalinowski † Stanisław Lanckoroński
A Wikimédia Commons tartalmaz Kozák–lengyel háború témájú médiaállományokat.

A kozák–lengyel háború a Rzeczpospolita és a kozákság, valamint a krími tatárok között zajlott 1648–1654 között. A Bohdan Hmelnickij nevével fémjelzett felkelés néhány hónap alatt pusztító háborúvá terebélyesedett, amelynek végére egész Kelet-Közép-Európa hatalmi rendszere átrendeződött.

Az eltérő értelmezések ellenére a történészek nagy része a felkelés kirobbanását társadalmi, gazdasági, vallási és kulturális feszültségekkel együttesen magyarázza. Az ukrán parasztság túlzott kötelezettségei, a kozákokkal szembeni bánásmód a lengyel tisztek részéről, a rutén földek ortodoxainak ellenérzése a katolicizmus erőszakos terjesztésével szemben, illetve a kormányzat hozzáállása az ortodox egyházhoz és a ruténok tartózkodása a Ruszon belüli lengyel dominancia ellen; mind szerves részét képezték a kozák autonómtörekvések kibontakozásának.^[1]

Az ukrán ortodox egyház a 15–16. században bírta a litván nagyfejedelem és a lengyel király támogatását, olyannyira, hogy 1492-ben Sándor nagyfejedelem egy kiváltságlevélben az ortodox nemeseknek ugyanazokat a jogokat biztosította, amellyel a katolikus lengyel szlachta rendelkezett. II. Zsigmond Ágost lengyel király tovább bővítette jogaikat, köszönhetően a reformáció térnyerésének és a belső nyugalom megteremtésére irányuló kísérleteknek. Teljes vallási egyenlőségről azonban továbbra sem lehet szó, hiszen a kijevi metropolita és püspökei ezután sem kaptak helyet a Szenátusban.^[2]

A világiak egyre növekvő befolyása az egyházi ügyekbe – valamint a kegyúri jog térnyerése – a 16. századra oda vezetett, hogy az ortodox egyházi vezetők egy csoportja – engedve a katolikusok nyomásának – arra jutott, hogy elfogadja a vallási uniót. Ezek az ortodox püspökök 1590-től az egység létrehozásán munkálkodtak, ugyanis ettől a katolikus klérussal való egyenjogúságot várták. A lengyelek a vallási egység megvalósulásától az ukránok gyorsabb asszimilálódását remélték.

Az unió létrejöttére végül 1596 októberében a breszti uniós zsinat alkalmával került sor. Még ugyanebben az évben az ortodoxiát megszűntnek nyilvánították a Rzeczpospolita területén. A vallási unió és a ortodoxia megszűnése tovább erősítette a kozákok szembenállását a lengyel kormányzattal, jogaiknak helyreállítása mellett most már az ortodoxia védelmét is magukra vállalták. Az ortodox metropolita Iov Boreckij szerint a Zaporozsjei Had kozákjai „a dicsőséges Rusz leszármazottai, akik oly sokat tettek az alávetett és üldözött ortodox keresztényekért, mint a világon senki más”.^[3]

A vallási ellentétek tehát az unió létrejöttével nem szűntek meg, sőt tovább mélyültek. Az ortodox és katolikus mellett harmadikként létrejött unitus egyház tagjai az ortodoxok szemében árulónak tűntek, míg a katolikusok nem ismerték el őket magukkal egyenrangúnak, sem azonos privilégiumokat, sem azonos megbecsülést nem tudtak kieszközölni.

1620-ra az ellenmetropolitának sikerült a görögkeleti egyház hierarchiáját visszaállítania és megszereznie a korábbi javak fölötti rendelkezését, legitimációját azonban nem tudta Varsónál elérni. A vallási ellentétek mérséklésére III. Zsigmond hivatalosan is visszaállította az ortodoxok szabad vallásgyakorlatát (1632-es Ortodox Diploma).^[4]

A jogaik visszaállítása után az egyházi vezetők a Kijevi Patriarchátus felállításán munkálkodtak, amely a Moszkvai Patriarchátus vetélytársává válhatna. Erre azonban nem mutatkozott reális esély, így az önálló ukrán patriarchátus megteremtésére irányuló kísérletek sorra kudarcba fulladtak.

A társadalmi feszültségek kiéleződésének oka a kozákság sajátos társadalmi helyzetében gyökerezett. A kozákok a parasztság és a nemesség között egy közbenső réteget alkottak. Megjelenésük a 15. század második felére tehető, kiformálódásuk a Dnyeper és a Don folyók vidékén ment végbe, majd létrehozták saját „harci államukat”. Az első ilyen államnak az 1552-ben Dmitro Visneveckij által létrehozott szics tekinthető, amely a Kis-Hortica szigeten alakult meg.^[5] 1580-ig de iure nem beszélhetünk róluk társadalmi csoportként, csupán egy különleges foglalkozásnak tekintették a kozák létet.

A megoldást II. Zsigmond Ágost 1572-es rendelkezése jelentette ideiglenesen, 300 kozákot vettek állami lajstromba, amelynek köszönhetően létrejött de iure is a kozákság társadalmi rétege. A regiszterbe felvett kozákok kikerültek a sztaroszták uralma alól, és közvetlenül a lengyel koronahetmannak lettek alárendelve, valamint jelentős privilégiumokat kaptak, úgymint egyházi és földesúri terhek alóli mentesség, önkormányzati jog.

A szlachta részéről korábban is létező ellenszenv tovább erősödött, egyrészről féltek jobbágyaik elvesztésétől, másrészt tartottak attól, hogy a kozákok túl erős fegyvert jelentenek az uralkodó kezében előjogaik megcsorbítására.^[6]

A szicskozákok szintén problémaforrást jelentettek. Öntudatra ébredésük következtében regisztrált társaik jogállását igyekeztek elérni, amelynek 1638-ig több felkelés keretében is hangot adtak.

Az 1590-1596 közötti kozák megmozdulások hatására az 1596-os szejm a haza ellenségének nyilvánította a kozákokat. Ez az állapot azonban nem volt sokáig fenntartható, a lengyeleknek ugyanis szükségük volt a külső ellenségeikkel szemben a kozákok haderejére. Az 1610-es évek közepén-végén közeledtek leginkább egymáshoz a két fél követelései. A kozákok állandó portyái, rajtaütései a szomszédos államok – elsősorban a Porta és Havasalföld – területeire veszélyeztették a Rzeczpospolita békéjét az érintett államokkal.

A rendezési szándék jelentős állomását az 1617. évi szerződések aláírása jelentette, amelyben elévülhetetlen érdemeket szerzett lengyel részről Stanisław Żółkiewski koronahetman, kozák részről Konasevics-Szahajdacsnij hetman. Szeptember 23-án a lengyelek és a törökök a busai egyezség során megállapodtak abban, hogy mindkét fél beszünteti a határ menti betöréseket és portyákat. Október 28-án a kozák és lengyel fél kötötte meg egyezményét, mely során III. Zsigmond ígéretet tett arra vonatkozólag, hogy nem korlátozza a zaporozsjei sereg létszámát, de állami szolgálatba csupán ezer főt állít.^[7]

Jelentős fordulatot hozott az 1620. év. A kozákok egyre nyilvánvalóbban látták, hogy a lengyel részről nem számíthatnak számottevő javulásra, ezért az oroszok szövetségét keresték.^[8] A kozákok támogatásának hiányában a lengyel sereg a cecorai ütközetben súlyos vereséget szenvedett a törököktől. Egy évvel később a kotyini csatában a Szahajdacsnij vezette kozákok támogatásával sikerült az oszmán sereget megállítani.

A lengyelek számára egyre elfogadhatatlanabbá vált a kozákok állam az államban elképzelése önmagukról. A lengyel király az eddigieknél keményebb fellépés mellett határozott a kozákok ellen, és 1625-ben Stanisław Koniecpolski vezetésével egy 8000 fős sereget indított a kozákok megregulázására.

Hosszúra nyúlt tárgyalások után az év november 6-án^[9] aláírták Kurukovó-tó mellett az egyezményt, amely 6000 főben állapította meg a lajstromba vett kozákok számát. A hetman – akit a kozákok választhattak, de a király hagyott jóvá – rendelkezhetett a területén élők fölött, és végeredményben – a szoros lengyel ellenőrzés ellenére – a lajstromozott kozákok bebiztosították az önrendelkezési jogukat, tulajdonképpeni de facto autonóm állapotot élveztek.^[3]

Az 1630-as évek végére a lajstromba vett kozákok egy részétől is egyre nyilvánvalóbbá vált az elégedetlenség, amelynek oka egyrészt a zsoldfizetések rendszeres elmaradása volt, másrészt a lengyel csapatok bevonulása az egyik jelentős központba, Korszunyba. Ez utóbbit a kozákok autonómiájuk megsértésének tekintették. Az elégedetlenség odáig vezetett, hogy a lajstromozottak egy része is hajlott a szicskozákok felkeléseihez való csatlakozásra.

Ennek első példája az 1637-ben Pavlo Pavljuk által kirobbantott felkelés volt, amelyhez csatlakoztak a csihirini, perejaszlavi, kijevi és braclavi lajstromozott ezredek kozákjai. A sorozatos vereségek hatására azonban a regisztráltak egy része elpártolt a felkelőktől, akik így jelentősen meggyengülve, döntő vereséget szenvedtek 1637 decemberében a Csihirin melletti Kumejkinél.^[10] A regiszterbe vett kozákok számára az átpártolás ellenére is katasztrofálisnak bizonyult a felkelésben való részvétel, hetmanjuk helyébe lengyel biztost állítottak, a résztvevők pedig kikerültek a regiszterből.

A győzelem után a lengyelek az eddigieknél is kisebb hajlandóságot mutattak az egyezkedésre, a lajstromozott kozákok részvétele a felkelésben alapot szolgáltatott a szejmnek az 1638-as „Zaporozsjei Kozák Had Ordinációja” nevezetű rendelet kiadására. A rendelet értelmében a kozákok létszáma 6000 főben lett megállapítva, a lajstromozott kozákok is elveszítették önrendelkezési jogukat. Saját választott vezetőjük, a hetman tisztségét eltörölték, helyette a lengyel király által kijelölt lengyel nemesi származású komisszár irányítása alá kerültek, az ezredesek és szárnysegédek kinevezése a szlachta hatáskörébe tartozott ezentúl. Tartózkodásuk szigorú szabályozás alá került, azon kozákokra, akik elhagyták Cserkaszi, Korszuny és Kanyev környékét, halálos ítélet várt. A regiszterbe nem tartozó kozákok lényegében a parasztokkal váltak egyenjogúvá.^[11] Mindezen megszorítások ellenére sem sikerült végleg felszámolni a kozák lázongásokat, Osztranyica és Hunya vezetésével újabb felkelések követték egymást, 1638 nyarára azonban sikerült ezeket leverni, így a kozákok kénytelenek voltak beletörődni az Ordináció elfogadásába.

Bővebben: Bohdan Hmelnickij

Bohdan Zinovij Hmelnickij 1595 körül született egy ellengyelesedett ukrán kisnemesi családban, a születési helye bizonytalan. Apja, Mihajlo Hmelnickij a lengyel koronahetman, Stanisław Żółkiewski egyik katonatisztje volt, anyja valószínűsíthetően kozák leszármazott.^[12]

Alapfokú tanulmányait ukrán nyelven, a felsőbbeket lengyelül végezte – egyes források alapján – a jaroszlávi,^[13] – más források szerint – a łwówi^[12] vagy a kijevi^[14] jezsuita kollégiumban, valószínűleg 1620 előtt. Az első katonai akció, amelyben részt vett, az 1620. évi cecorai ütközet volt, ahol elvesztette az apját, ő maga pedig török fogságba került. Fogsága idején sajátította el a török és a tatár nyelvet, valamint ekkora ismerkedett meg behatóbban a török politikával.

A fogságból anyja váltotta ki 1622-ben, életének következő 15 évéről nem rendelkezünk pontos információkkal. Az egyetlen biztos eseménynek tekinthető, hogy az 1620-as években került a lajstromos kozákok közé, és az évtized végén a Csihirin melletti Szubotovóban, apjától örökölt birtokán, telepedett le, feleségével, a perejaszlavi kozák származású Hanna Somkóval. 1637-re a hadseregtitkári tisztségig jutott. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a kozák felkelésnek véget vető 1637. december 24-i borovitsiai kapituláció okmányán feltűnik az aláírása.^[12]

Hmelnickij a tisztek azon csoportjához tartozott, akik a Szics és Lengyelország közötti megegyezést szorgalmazták, idővel azonban egyértelművé vált, hogy erre nincsen reális esély. Az 1638. évi Ordináció által megszüntetett hadseregtitkári tisztség hiányában Hmelnickij lefokozódott a csihirini ezred kapitányává. Az év őszén egy delegáció élén Varsóba vonult a korábbi kozák jogok visszaállításának reményében, kísérlete azonban nem hozta meg a várt eredményt.

A következő éveket a csihirini birtokán töltötte egészen 1645-ig. Ebben az évben egy 2000-2500 fős kozák alakulattal részt vett Duinkerke ostromában. Az 1640-es évek végére olyannyira megnőtt hadvezéri presztízse, hogy IV. Ulászló a támogatását kérte az Oszmán Birodalom és a Krími Tatár Kánság, illetve a mágnás oligarchák elleni harcban. Ezzel a lépéssel egyrészt a lengyel-litván állam, másrészt saját hatalmának a megerősítése volt az uralkodó célja. 1646 áprilisában Hmelnickij egyike volt azoknak a követeknek, akikkel a király egyeztette a haditervét, melyben a kozákoktól egy flottilla kiállítását kérte, és cserébe a régi kozák jogok visszaállítását, és a lajstromozott kozákság számának növelését ígérte.^[15] Az uralkodó az ígéreteit egy kiváltságlevél formájában írásban is rögzítette, mindezt azonban igyekezett titokban tartani a szejm előtt. Miután az egyezség kitudódott, a szejm megakadályozta a terv végrehajtását, így a kozákoknak tudomásul kellett venniük, hogy jogaik helyreállítása ismételten elmaradt. A kudarc csalódottságot szült a köreikben, egyre inkább érlelődött egy felkelés a lengyel nemesség túlkapásai ellen, valamint a kozák jogok helyreállítása érdekében.

Hmelnickij csatlakozásához az utolsó lökést személyes sérelmek adták. Daniel Czapliński, az újonnan kinevezett csihirini sztaroszta feldúlta Hmelnickij szubotovói birtokát, feleségét elszöktette, és egyik fiát a szeme láttára agyonverette. Törvényes úton nem járt sikerrel, sőt hazatérve 1647 végén Koniecpolski elrendelte letartóztatását és kivégzését, ami elől csak magas rangú pártfogóinak köszönhetően menekült meg.

1647 decemberének végén 300-500 megbízható emberével Zaporozsjéba ment, ahol hamarosan hetmanná választották. A formálódó felkelés látszólag nem sokban különbözött a korábbi, sikertelen kísérletektől: egy bosszúra vágyó kozák tiszt, lengyel főurak által megkárosítva a Szicsbe vonult, ahol meggyőzte a kozákokat, hogy kiálljanak a jogaiért, jogaikért.

Ez az eset annyiban különbözött az előzőektől, hogy Hmelnickij személyében olyan rendkívüli szervező, katonai parancsnok és politikus került a mozgalom élére, aki képes volt egy egész Ukrajna, sőt Kelet-Európa történelmét befolyásoló felkelés levezénylésére.^[3]

A Hmelnickij vezette kozák felkelés kirobbanásakor nem a törvényes uralkodó, hanem a lengyel nemesség túlkapásai ellen irányult. Az elsődleges cél kezdetekben tehát nem a teljes lengyel fennhatóság leküzdése volt, hanem a kozák rend felvétele a lengyel nemesi nemzetbe.^[16] Az első év nyarára a mozgalomhoz csatlakozott a regisztrált kozákok egy része, az ortodox egyháziak, az ukrán kisnemesek és parasztok, ezzel egy összukrán színezetet öltött a felkelés.

Hmelnickij hetmanná választása után hozzálátott a felkelés hátterének megteremtéséhez. Hamar szembesült azzal a ténnyel, hogy – bár a kozákok kiváló gyalogsággal rendelkeznek – nem szállhatnak szembe a lengyelekkel megfelelő lovasság hiányában. A hetman váratlan lépésre szánta el magát az esélyek kiegyenlítése céljából. A korábbi ellenséges viszony ellenére 1648 januárjában felvette a kapcsolatot a krími tatárokkal, majd februárban megérkezett a kozák küldöttség Bahcsiszerájba, ahol tárgyalásokat kezdtek III. Iszlám Giráj krími kánnal. A kán 4000 tatárt bocsátott Hmelnickij rendelkezésére, akiknek az élén a kiváló parancsnok Tuhaj-bej állt. Márciusra készen álltak a szicskozákok a felkelés kirobbantására.

1648 áprilisában – miután kitudódott a felkelés terve – a koronahetman, Mikołaj Potocki és Marcin Kalinowski egy 6000 fős lengyel csapatot küldött a kozákok ellen, Stefan Potocki vezetésével. Jeremi Wiśniowiecki erősítését nem várták meg, aminek az oka vagy abban keresendő, hogy a lengyelek alábecsülték az érlelődő felkelés méreteit és intenzitását,^[17] vagy pedig abban, hogy mielőbb elejét akarták venni egy egész Ukrajnára kiterjedő felkelésnek.

A felkelők megelőzték a koronahetmant, és Hmelnickij Potocki ellen vezette csapatait. Április közepén – a Szics közelében – Zsoltije Vodinél ütközött meg a két sereg. A lengyelek 6000 jól képzett katonája állt szemben a nagyobb létszámú (körülbelül 9000 fő), de kevésbé képzett kozák-tatár erőkkel. A harcok megkezdése után a hetmani sereg ukrán származású katonái átpártoltak a kozákokhoz, így az elhúzódó ütközetben, május 6-án a kozákok megsemmisítették a lengyel elővédet.

A vereség hírére a Potocki és Kalinowski vezette 20 ezres fősereg feladta pozícióját Korszunyban, és nehéz terepviszonyok között visszavonult. Május 15-16-án a kozákok csapdába csalták a lengyel erőket, majd a tatárok nélkül is 15 ezer főt számláló kozák sereg megsemmisítette a lengyelek főseregét. A két lengyel parancsnok, 80 nemes, 127 tiszt, 8520 közkatona és 41 ágyú került a kozákok kezébe.^[18] Néhány nappal a csata előtt egy újabb csapás érte a Rzeczpospolitát, ugyanis IV. Ulászló király váratlanul meghalt. A lengyelek között pánikhangulat alakult ki, hiszen néhány napon belül elveszítették királyukat, katonai parancsnokaikat és hadseregüket.

1648 nyara mindkét fél részéről a konszolidáció jegyében telt. A Belaja Cerkov mellett állomásozó Hmelnickij elsődleges feladatának azt tekintette, hogy nagy számú követőiből egy szervezett, fegyelmezett hadsereget állítson ki. Magját 16 ezred adta, melyek mindegyike élén egy-egy harcedzett, a hetmanhoz lojális kozák parancsnok állt, mint például Filon Dzsalalij, Makszim Nesztorenko, Ivan Hiria, Danyilo Nyecsaj, Ivan Bohun, Vaszilij Zolotarenko, Martin Nebaba, és Wiśniowiecki legvérmesebb ellensége, Makszim Krivonosz.^[19] Az elsősorban török és román önkéntesek folyamatos áramlásának köszönhetően újabb és újabb egységek jöttek létre, és a nyár végére az ukrán erők létszáma 80 és 100 ezer fősre volt tehető, ebből azonban csak 40 ezer volt tekinthető tapasztalt kozák harcosnak.

Adam Kisiel braclavi vajda a szenátoroknál igyekezett elérni, hogy tegyenek meg mindent Hmelnickij elszigetelésének érdekében. Javasolta, hogy küldjenek követeket a Portára a krími tatár vazallusok visszahívása céljából, és újítsák meg az oroszokkal kötött 1634-es poljanovói békét.^[20] A lázadás elfojtására – véleménye szerint – a legjobb megoldás a külföldi zsoldosok bevonása volna. Időnyerés céljából tárgyalásokra, engedményekre is hajlott Kisiel. Vele szembe helyezkedett a háborúpárti csoport, Krzysztof Tyszkiewicz kijevi vajda és Jeremi Wiśniowiecki vezetésével. Tyszkiewicz semmiféle tárgyalásba nem kívánt belemenni, ugyanis véleménye szerint „minél tovább tárgyalgatnak, annál hamarabb elpusztulnak”.^[20] Átmenetileg – a gnieznói érsek, Maciej Lubienski és a kancellár, Jerzy Ossoliński támogatását élvezve – a kisieli álláspont kerekedett felül.

Hmelnickij kedvezően fogadta Kisiel tárgyalókészségét, ugyanis ekkor még ő is hitt abban, hogy a kozák kérdés békés eszközökkel is megoldható. A tárgyalások váltott helyszíneken zajlottak, Lengyelország és Ukrajna területén, érdemi eredménnyel azonban nem szolgáltak.

A lengyelek számára a legégetőbb kérdés jelenleg azonban a királyválasztás volt. A két legesélyesebb jelöltként az elhunyt uralkodó két öccse, János Kázmér és Károly Ferdinánd jött szóba. Mellettük harmadikként I. Rákóczi Györgyöt tekinthetjük olyan uralkodónak, aki reális esélyekkel indult a lengyel trónért folytatott küzdelemben.

1648 nyarának végén a lengyel kormányzat egy újabb, jól felszerelt sereget küldött a kozákok ellen, amely a 32 ezer fős lengyel katona mellett 8000 német zsoldossal egészült ki. A lengyel sereg élén 3 lengyel oligarcha állt, a hanyag, luxuskedvelő Wladysław Dominik Zasławski, a művelt, nagy tudású Mikołaj Ostroróg és a 19 éves Aleksander Koniecpolski.^[12] A Piljavka folyónál 1648. szeptember 23-án lezajlott hatalmas csatában (100 ezer török és román zsoldosoktól, ill. önkéntesektől is erősített kozák-tatár sereg állt szemben közel ugyanekkora létszámú lengyellel) a Rzeczpospolita szégyenteljes vereséget szenvedett. A vereség legfőbb okának Zasławski gyáva, áruló magatartását tartották, aki elsőként futott el a csatatérről. Ahogy terjedt a hír a seregben, úgy hagyták el a csatateret a katonák is. A kozákok rengeteg fegyvert, 80 ágyút és élelmet zsákmányoltak. Egy résztvevő mérlege szerint: „Veszteségünk több, mint 7 millió, de a szégyen ezer millió, mert jó irányítással, istenfélő parancsnokokkal szerencsés győzelem születhetett volna”.^[21]

A piljavkai csata után a Rzeczpospolita lengyel végekre összpontosított hadereje lényegében teljes egészében megsemmisült, a nyugatra, Volhínia és Galícia felé vonuló Hmelnickijt lelkesedéssel fogadták a parasztok, és egyre nagyobb tömegek csatlakoztak a felkeléshez, valamint a kozákok nagyszámú katonát tudtak toborozni Havasalföldről, a hódoltságból és Moldvából. A sorozatos győzelmek kiszélesítették a kozákok külpolitikai lehetőségeit. Szövetségüket a Krímmel megerősítették a Portán, akiknek jelentős részt ígértek a Rzeczpospolita területéből. Az eddig a lengyelek és törökök között „hintapolitikát” folytató moldvai vajda, Lupu is támogatásáról biztosította Hmelnickijt.

A hetman időközben egészen Lwów városáig nyomult előre, és ostrom alá vette a kereskedővárost. Húsz napi ostrom után, jelentős váltság fejében azonban beszüntette a város elleni rohamokat. Néhány nappal később az egyik legjobban védett erőd, Zamość ellen vonult. Az erőd alá való érkezéssel lényegében az ukránok felszabadítása, a kozák-paraszt szövetség funkcionalitása és a kozák-tatár külpolitikai háttér biztosítása megvalósult. Hmelnickij célja azonban még ekkor sem a teljes elszakadás, hanem a kozákság és parasztság sérelmeinek orvoslása, és a korábbi privilégiumok visszaállítása volt.^[22]

Október 24-én összeült a királyválasztó szejm, amelyen kozák követek is részt vettek. Hmelnickij egy, a szenátoroknak címzett levelében kifejtette, hogy csakis János Kázmér királyságát hajlandó elismerni, amennyiben más jelöltek választanak, tovább folytatja harcát. November 17-én a szejm megválasztotta János Kázmért, a kozákok lelkesedéssel fogadták a döntést. A lengyelek részéről ígéretet kapott Hmelnickij, hogy a következő szejm napirendre tűzi a privilégiumaik kiszélesítésének kérdését.^[23]

1648 decemberében a hetman Kijevbe vonult szinte „győzelmi menetben”, ahol a kijeviek Mózesként fogadták őt. A fellelkesült légkörben megváltoztak Hmelnickij tervei. A lengyel meghatalmazottakkal 1649. március 6-án egy provizórikus egyezményt kötött, melynek szinte minden feltételét a hetman diktálta. Az ukrán „állam” határait a kijevi vajdaság területével egyenlőnek rögzítették. Az egyezmény tartalmazta az ortodox egyház elsőbbségét, a görög katolicizmus eltörlését és a lajstromozás elhalasztását is. Ezeken felül Hmelnickij eltávolíttatta tisztségéből Wiśniowieckit. A neves ukrán történész Holobuckij szerint az így létrejött ténylegesen független Ukrajnát, melynek élén a hetman és a kozák sztarsina áll, joggal nevezhetjük hetmanságnak.^[24]

1649 tavaszán a lengyelek támadást indítottak a kozákok ellen. 25 ezres főseregük maga a király, János Kázmér vezetésével Volhínián keresztül, a Wiśniowecki vezette 15 ezer fős sereg Galícián át vonult Hmelnickij ellen. A 80 ezer főtt számláló^[25] kozák-tatár-török csapatok, Zbarazs erődjénél vették ostrom alá az ott állomásozó lengyel csapatokat. A jelentősebb erők bevetésével a hetman azonban még várakozott, ugyanis kitudódott, hogy a király a fősereggel Zbarazs segítségére vonul. A kozákok meglepetésszerű támadással elsőként a fősereget kívánták legyőzni.

A közel 34 ezer főt számláló, a nemesi felkelés csapataival is kiegészített lengyel sereget a kozákok Zborównál bekerítették. A totális vereségtől csupán a király és kancellárja, Ossoliński diplomácia ügyességének köszönhetően menekültek meg a lengyelek. Hmelnickij háta mögött tárgyalásokba kezdtek III. Iszlám Giráj kánnal.

Hmelnickij belátta, hogy ilyen feltételek mellett nincs értelme a harcot tovább folytatni, ezért 1649. augusztus 18-án^[26] (más források szerint augusztus 7-én^[27]) aláírták a zborówi lengyel–kozák egyezményt. A szerződés értelmében a lajstromozott kozákok számát 40 ezer főben állapították meg, a lajstromba vettek visszakapták 1638-ban elvesztett jogaikat. A hetman birtokának Csihirint jelölték ki. Ukrajnában a tisztségeket csak ortodox vallású ember tölthette be, az ortodox metropolita pedig helyet kapott a szenátusban. Az egyezmény legfontosabb pontja az autonómnak tekintett Kozák-Ukrajna kialakítása a Kijevi, Csernyigovi és Braclavi vajdaságból. Az érintett vajdaságokban sem királyi, sem nemesi haderő nem tartózkodhatott. A felkelés résztvevői amnesztiában részesültek, ugyanakkor a parasztoknak vissza kellett térniük földesuraik földjére.

A „zborówi kompromisszum” egyik felet sem elégítette ki igazán. A lengyelek szerint túl sokat engedtek, az ukránok ugyanakkor lényegesen többet szerettek volna. Egyre inkább kiéleződött a kozák sztarsina és a cserny ellentéte is. A legfeszültebb helyzet a braclavi ezredben bontakozott ki, ahol az ezredhez tartozó cserny felkelt a kozák vezetés ellen, amihez hamarosan csatlakozott Danyilo Nyecsaj is. Mellette több kozák vezető is elégedetlenségének adott hangot, többek között Krivonosz és Gladkoj.^[28]

Hmelnickij tisztában volt azzal, hogy a parasztság részvétele is közrejátszott a hadi sikereiben, ugyanakkor törekedett a zborówi egyezmény betartására, mert azt fontosnak tartotta a kozák állam létrehozásának folyamatában.^[29] A feszültség enyhítésének céljából a 40 ezer helyett egy 50 ezer főt számláló jegyzéket állított össze, valamint fia, Timofej parancsnoksága alatt egy 20 ezer fős, részint moldvaiakból álló önkéntes, kiegészítő sereget is szervezett (ekkor a török zsoldosokat nagyrészt elbocsátotta). A hetman ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy ezek a lépések nem számolják fel a problémákat, feszültségeket, csupán elodázzák azok felszínre kerülését.

A nemzetközi kapcsolatok egyre fontosabb szerepet kezdtek betölteni mindkét fél taktikájában. Igyekeztek diplomáciai úton elszigetelni ellenségüket minden lehetséges módon.^[12]

A lengyelek a legaggasztóbb tényezőnek az ukrán–orosz viszony közeledését látták, ezért elsődleges céljuk Moszkva és Hmelnickij viszonyának megmérgezése volt. A lengyel küldöttek a kozák–krími szövetségben rejlő veszély felnagyításával igyekeztek ellenük fordítani az oroszokat. Emellett kihangsúlyozták saját példájukat, hogyan fordult ellenük saját alattvalójuk.

Hmelnickij kapcsolata a portával az 1650–1651-es években kedvezően alakult. 1650 áprilisában a hetman a Zaporozsjei Had fölé török védnökséget kért, amely 1651-re realizálódott. A kozák–krími kapcsolatokban kisebb megtorpanást eredményezett, hogy a kozákok nem támogatták a kán Moszkva elleni ambícióit. Hetmani javaslatra azonban III. Iszlám Giráj Moldva ellen vonult. Hmelnickij számára a casus bellit Lupu vajda lengyelorientációja adta. Egy jelentős kozák’krími sereg 1650 őszén lerohanta Moldvát, a hetmannak pedig sikerült keresztülvinnie, hogy a vajda lányát, Roxandát összeházasítsa fiával, Tyimofejjel.^[12]

A moldvai rajtaütés aggodalmat szült a Rzeczpospolitában, emiatt egyre többen szorgalmazták egy esetleges preventív háború szükségességét. 1651 januárjában a lengyel király elrendelte a nemesi felkelést. A lengyel csapatok – Kalinowski és Lanckoroński hetmanok vezetésével^[30] – februárban átlépték a braclavi vajdaság határát, és összecsaptak az Ivan Bohun és Danyilo Nyecsaj vezette kozák erőkkel. Hmelnickij Alekszej Mihajlovicshoz fordult támogatásért, aki ígéretet tett arra, hogy – bár katonailag nem támogathatja – betartatja a lengyel uralkodóval a zborówi béke rendelkezéseit. Amennyiben viszont erre nem hajlandó, akkor a cár védelmébe veszi a Zaporozsjei Hadat. A cár mellett felkereste II. Rákóczi György erdélyi fejedelmet, aki segítségnyújtásra csak Krakkó kozákok általi megszállása után volt hajlandó, ugyanis tartott egyrészt az osztrákoktól, másrészt a törököktől, valamint a moldvai fejedelem megtorlásától is.

1651. június 28–30-án került sor a döntő ütközetre Beresztecskónál. Két rendkívül nagy létszámú sereg ütközött meg egymással; a 150 ezer fős lengyel sereg 20 ezer – a 30 éves háborúban is harcolt^[12] – német zsoldossal egészült ki, de feljegyzések szerint a lengyeleknél szolgáltak nagy számban ukrán, cseh, magyar, tatár, román és török katonák is, elsősorban mind zsoldosok, kisrészt önkéntesek. A Rzeczpospolita nagyszámú erőivel hasonló méretű kozák–krími sereg állt (100 ezer kozák, 50 ezer tatár lovas,^[31] több ezer Oszmán Birodalom-beli zsoldos) szemben. A csata a kozákok tragikus vereségével ért véget. A kimenetelt döntően befolyásolta az a tény, hogy a kán a döntő pillanatban visszavonta csapatait, és elfogatta Hmelnickijt. A hetman távollétében Filon Dzsalalij vezette a csapatokat, és kisebb sikerként könyvelhette el, hogy sikerült kitörnie a lengyelek bekerítéséből. Ez a siker azonban nem befolyásolta a csata kimenetelét, ugyanis a kozákok között pánik tört ki, aminek következtében közel 30 ezren estek el a lengyel támadás után.

Tetőzte a kozákok helyzetét, hogy augusztus 4-én Radziwiłł elfoglalta Kijevet. Hmelnickij szabadulása után Belaja Cerkovnál sorakoztatta fel seregét, ahol a szeptember 24–25-én zajlott heves, de eldöntetlen összecsapás^[12] arra késztette mindkét felet, hogy megegyezést keressenek.

A szeptember 28-án életbe léptetett szerződés lényegesen kedvezőtlenebb volt Hmelnickij számára, mint a Zborównál kötött egyezmény. A belaja cerkovi megállapodás értelmében a lajstromba vett kozákok számát 20 ezerre csökkentették, területük a Kijevi vajdaságra szűkült, míg a Csernyigovi és a Braclavi vajdaságba vissza kellett engedniük a lengyel hatóságokat és földesurakat. A Rzeczpospolita felszámolta a Zaporozsjei Had külpolitikai önállóságát, megtiltotta mindenféle külkapcsolat ápolását. Az ukrán parasztok és a lajstromba nem vett kozákok, hogy elkerüljék az újbóli függést, Moszkva irányába menekültek, ahol szívélyes fogadtatásban részesültek, és megalakíthatták saját kozák rendszerüket, amellyel lefektették az úgynevezett Szlobozanscsina alapjait.^[31]

A Belaja Cerkov-i egyezmény – hasonlóan a zborówihoz – nem oldotta meg a problémákat. Eredményeként hivatalosan sem béke, sem hadiállapot nem állt fenn az ukránok és lengyelek közt, ugyanakkor mindkét fél a harcok folytatására készült.^[32]

A háború újbóli fellángolására a casus bellit Vasile Lupu moldvai vajda szolgáltatta, aki a Rzeczpospolitához fordult segítségért, hogy megakadályozhassa lánya és Tyimofej házasságát. A kozák fősereg – élén magával Tyimofejjel – 1652 májusában a vajda ellen vonult. A lengyelek is szerették volna védnökségük alá vonni Moldvát, ezért Kalinowski vezetésével 30 ezer fős^[31] sereget küldtek Podóliába. A két sereg Batohnál ütközött meg, 1652. június 2-án a lengyel had teljesen megsemmisült. Lupu vajda továbbra sem kívánta a frigy létrejöttét, azonban miután minden próbálkozása kudarcot vallott, augusztusban megtörténhetett az esküvő. Egy évvel később azonban a moldvai bojárok – havasalföldi és erdélyi támogatással – fellázadtak Vasile Lupu ellen. Az események tetőpontja Szucsava ostroma volt, mely közben 1653. szeptember 15-én Tyimofej meghalt. Ez az esemény végeredményben pontot tett Hmelnickij moldvai orientációjára.^[12] A hetmant mélységesen megrázta fia halála, azonban nem volt lehetőség mélyen elmerülni a gyászban, ugyanis szeptember végén egy 12 ezer fős^[32] lengyel sereg vonult Braclavba Stefan Czarnecki vezetésével. Hmelnickij – kiegészülve tatár és doni kozák, török és román egységekkel – támadást indított a Zsvanec mellett állomásozó lengyelek ellen, de a tatárok ismét hátat fordítottak neki, és békére kényszerítették. A békekötés lényegében az 1649. évi zborówi egyezmény rendelkezésein alapult.^[12] A kán többedszeri árulásából okulva Hmelnickij elhatározta magát a külpolitikai irányváltásra. 1653. október 1-jén a zemszkij szobor elhatározta, hogy az egész Zaporozsjei Hadat a cár „magas uralkodói keze alá” veszi.

Bővebben: Perejaszlavi szerződés

A 250 fős^[33] moszkvai delegáció 1653 decemberének végén érkezett Ukrajnába Vaszilij Buturlin bojár vezetésével. Hmelnickij 1654. január 18-án az Uszpenszkij templom előtt a nyílt népi radához szegezte a kérdést: „…velünk együtt válasszatok uralkodót a négy közül, akit akartok. Első a török szultán, aki sokszor hívott bennünket uralma alá; a második a krími kán; harmadik a lengyel király; negyedik a Nagy-Oroszország uralkodója, Alekszej Mihajlovics cár és nagyfejedelem… válasszatok, akit akartok”.^[34] A hetman részletesen kifejtette, hogy az első két jelölt eltérő vallású, a lengyel király pedig ellenségesen viszonyult Ukrajnához. Valós támogatásra és segítségre csak Alekszej Mihajlovics cártól számíthatnak. A rada egyöntetű állást foglalt Moszkva mellett.

A rada berekesztése után a perejaszlavi ezred kancelláriáján Buturlin átnyújtotta a hetmannak a cár befogadó okmányát. Az ünnepélyes ceremónia az Uszpenszkij templomban folytatódott, ahol Isten színe előtti eskütétellel kívánták megerősíteni a szerződést. Az eskütétel azonban nem zajlott zökkenőmentesen, ugyanis Hmelnickij – a lengyelekkel kötött szerződésekhez szokva – úgy gondolta, hogy bilaterális eskütételre fog sor kerülni. Az esküje után szerette volna, ha a cár ígéretet tesz arra, hogy megvédi Ukrajnát a lengyelektől, és tiszteletben tartja jogaikat és privilégiumaikat. Buturlin kategorikusan elzárkózott az eskütől, hiszen a cár senkinek sem az alattvalója, nem tesz ilyen esküt, mert az ő szava szent és megkérdőjelezhetetlen.^[35] Ennek a merev magatartásnak a hatására Hmelnickij és a kozák sztarsina kivonultak a templomból, hogy tanácskozzanak a kialakult helyzetről. Arra jutottak végül, hogy egy lényegében formalitási kérdés miatt nem kockáztatják a cár jóindulatát, ezért visszatértek a templomba, ahol letették az egyoldalú esküt. Ezen és a következő napon 284-en^[36] fogadtak örök hűséget – a Biblia és a feszület megcsókolásával – a moszkvai küldöttség előtt.

A hetmani beiktatás a hatalmi jelvények átadásával történt meg. Buturlin átnyújtotta a Zaporozsjei Had új zászlaját, a jogart helyettesítő buzogányt, a kaftánt, majd az okosságot, bölcsességet jelképező sapkát.^[36]

Bővebben: Orosz–lengyel háború (1654–1667)

A perejaszlavi szerződés azonnali változást eredményezett a kelet-európai szövetségi rendszerekben. A térség államai között fennálló stabilitást megbontotta az ukrajnai kozákság cári kötelékbe kerülése, amely nagymértékben megnövelte az orosz hadsereg hadipotenciálját. Az orosz-ukrán szövetség arra késztette a Krími kánságot – a tatár-orosz tradicionális ellentét okán –, hogy szakítson a kozákokkal és szorosabbra fűzze a viszonyt a Rzeczpospolitával.

Az orosz előretörés Ukrajnában pedig az orosz-török ellentétek újbóli kiéleződését vonta maga után. Az Oszmán Birodalomnak már a 15. század vége óta nem voltak közömbösek a kelet-európai ügyek és Moszkva felfelé törekvése korántsem tetszett, részben mert a tatár területeket meghódította a Kaukázus és a Volga mentén, ezzel fenyegette már a krími kánságot, másrészről Moszkva Konstantinápoly eleste után egyre inkább az ortodoxok központja lett és a Balkán ortodox vallású népei szívesen vették volna, ha az oroszok űzik el a törököket hazájukból.

1. ↑ Sysyn 1981, 430.
2. ↑ Subtelny 2000
3. ↑ ^{a b c} Magocsi 2007
4. ↑ Font – Varga 2006, 106.
5. ↑ Magocsi 2007, 90.
6. ↑ Font – Varga 2006, 97.
7. ↑ Font – Varga 2006, 99.
8. ↑ Zernack 1986, 125.
9. ↑ Font-Varga 2006, 101.
10. ↑ Subtelny 2000, 117.
11. ↑ Subtelny 2000, 121.
12. ↑ ^{a b c d e f g h i j} Encyclopedia of Ukraine
13. ↑ Subtelny 2000, 126.
14. ↑ Font-Varga 2006, 107.
15. ↑ Kieniewicz 1968, 240.
16. ↑ Font-Varga 2006, 109.
17. ↑ Chirovsky 1984, 176.
18. ↑ Gebei 1996, 17.
19. ↑ Subtelny 2000, 128.
20. ↑ ^{a b} Gebei 1996, 21.
21. ↑ Gebei 1996, 28.
22. ↑ Gebei 1996, 32.
23. ↑ Font-Varga 2006, 110.
24. ↑ Gebei 2006, 41.
25. ↑ Subtelny 2000, 129.
26. ↑ Gebei 2006 és Subtelny 2000
27. ↑ Márki 1894
28. ↑ Gebei 1996, 48.
29. ↑ Font-Varga 2006, 112.
30. ↑ Gebei 1996, 53.
31. ↑ ^{a b c} Subtelny 2000, 132.
32. ↑ ^{a b} Font-Varga 2006, 113.
33. ↑ Gebei 1996, 73.
34. ↑ Gebei 1996, 75.
35. ↑ Font-Varga 2006, 114.
36. ↑ ^{a b} Gebei 1996, 76.

• Berkhoff, Karel C.: „Brothers, We Are All of Cossack Stock”: The Cossack Campaign in Ukrainian Newspapers on the Eve of Independence. Harvard Ukrainian Studies 1997/1. 119-140.
• Chirovsky, Nicholas: The Lithuanian-Rus' Commonwealth, the Polish domination, and the Cossack-Hetman State. In: Chirovsky, Nicholas: An Introduction to Ukrainian History Vol. 2. New York: Philosophical Library, 1984.
• Davies, Brian L.: Warfare, state and society on the Black Sea steppe, 1500-1700, Routledge, 2007. 78-208.
• Font Márta – Varga Beáta: Ukrajna története, Budapest: Bölcsész Konzorcium, 2006. 91-161.
• Gebei Sándor: II. Rákóczi György erdélyi fejedelem külpolitikája (1648-1657), Eger: EKTF Líceum Kiadó, 1996.
• Kappeler, Andreas: From an Ethnonational to a Multiethnic to a Transnational Ukrainian History. In: A Laboratory of Transnational History. Ukraine and Recent Ukrainian Historiography. Szerk.: Georgiy Kasianov, Philipp Ther. Budapest: Central European University Press, 2009. 51-66.
• History of Poland. Szerk.: Kieniewicz, Stefan. Varsó: PWN – Polish Scientific Publishers, 1968. 237-247.
• Magocsi, Paul Robert: A History of Ukraine, Seattle: University of Washington Press, 1996. 127-305.
• Magocsi, Paul Robert: Ukraine: An Illustrated History, Seattle: University of Washington Press, 2007. 67-118.
• Márki Sándor: Orosz-magyar érintkezések az erdélyi fejedelmek korában (Második, befejező közlemény). Erdélyi Múzeum 1894/2. 103-116.
• Niederhauser Emil: A történetírás története Kelet-Európában, Budapest: História Alapítvány, 1995.
• Subtelny, Orest: Mazepa, Peter I. and the Question of Treason. Harvard Ukrainian Studies 1978/2. 158-183.
• Subtelny, Orest: Ukraine: A History, Toronto: University of Toronto Press Incorporated, 2000. 105-177.
• Sysyn, Frank E.: Seventeenth-Century Views on the Causes of the Khmel’nyts’kyi Uprising: An Examination of the „Discourse on the Present Cossack or Peasant War”. Harvard Ukrainian Studies 1981/4. 430-466.
• Weinryb, Bernard D.: The Hebrew Chronicles on Bohdan Khmel’nits’kyi and the Cossack-Polish War. Harvard Ukrainian Studies 1977/2. 153-177.
• Zernack, Klaus: Die Expansion des Moskauer Reichs nach Westen, Süden und Osten von 1648 bis 1689. In: Handbuch der Geschichte Russlands, Band 2. 1613-1856 Vom Randstaat zur Hegemonialmacht, I. Halbband. Szerk.: Zernack, Klaus. Stuttgart: Anton Hiersemann KG Verlag, 1986. 123-151.
• Encyclopedia of Ukraine
• Hartyányi Jaroszláva: 350 éve kötötték a Perejaszlávi Szerződést. Hromada. ^{[halott link]}