Perzsa irodalom

Ennek a lapnak a címében vagy szövegében az újperzsa (fárszi) nevek nem a magyar nyelvű Wikipédiában irányelvként elfogadott magyaros átírás szerint szerepelnek, át kellene javítani őket.

.

.

A perzsa irodalom története egészen az ókorig nyúlik vissza. Az iráni költészet első példái, amelyek már a hagyománnyá vált retorika mintái alapján készültek, a Gathák (énekek), a Zoroasztriánus vallás szentírásának, az Avesztának legrégebbi darabjaiban fellelhetők (→ Zarathusztra). Az óiráni nyelveket beszélő népek (médek, szakák) közvetett forrásaiban találkozhatunk óperzsa nyelvemlékekkel. A későbbi klasszikus perzsa költészet az iráni felvidék költészeti kultúrájára utal, amelyet már a perzsa írásbeliség nyelvén hoztak létre. Ez elsősorban a mai Irán, Afganisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán területén alakult ki. A perzsa nyelv nagyon hosszú ideig volt kulturális és hivatalos nyelv Irak, Pakisztán és Észak-India területein is. Ezeken a vidékeken éltek a perzsa nyelv leghíresebb költői közül néhányan.

A perzsa kulturális és nyelvi közegben a költészetet nagyra értékelték, így számos híres és sikeres költő jelent meg az elmúlt kétezer év alatt, akik koruk kiemelkedő alakjaivá váltak. A perzsa költészet más kultúrákra és nyelvekre is hatással volt az évszázadok során, nyomot hagyott úgy a keleti mint a nyugati civilizált világban. A perzsa nyelvtörténet felosztásához hasonlóan szakaszai az óperzsa, középperzsa, és az újperzsa (ezen belül klasszikus és modern) irodalom.

Bővebben: Óperzsa irodalom és Pehlevi irodalom

Nagyon kevés irodalmi mű maradt fenn az Achaemenidák időszakából, nagyrészt a perszepoliszi könyvtár pusztulása miatt.^[1] A legtöbb fennmaradt mű az akhaimenida királyok, különösen I. Dareiosz (i. e. 522–486) és fia, Xerxész ékírásos felirataiból áll, de ógörög szerzők (Ktésziasz, Dinón, Knídosz) is utaltak arra, hogy léteztek méd vallási költemények és epikus hagyományok ebből a korból.^[2]

Az iszlám előtti Iránból meglehetősen kevés irodalomkritika alá vonható szöveg maradt fenn, az is a középperzsa Szászánida Birodalom megjelenésétől datálható. Néhány, i. e. 1 –10 században keletkezett pehlevi^[3] nyelvű esszét azonban, mint például az „Ajin-e náme nebestan” (A könyv írásának elvei) és a „Báb-e edtedáI-je” Kalileh o Demneh vagyis a Pancsatantra), irodalmi műnek tekintettek. A Szászánida Birodalom (224–652) földrajzának és útleírásainak néhány műve is fennmaradt, bár már arab fordításban.^[4] Ennek a korszaknak a fő irodalmi alkotásai vallásos irodalmak és az azokhoz fűzött kommentárok, a világi irodalmat az uralkodók nem pártolták. Ugyanakkor a szír közvetítéssel átvett Arisztotelész, Ptolemaiosz, Hippokratész, illetve az indiai logika, retorika és asztrológia néhány műve gazdag kultúrtörténeti anyag.

Néhány összeállítás fennmaradt, például a „Sájiszt-né sájiszt” (Illik, nem illik) a rituális szertartások egyfajta kódexe, illetve egy prezoroasztránus teremtéstörténet, a „Bundahisn”, amelyek a 9. században keletkeztek, ugyanúgy, mint a „Dénkard” (A vallás cselekedetei).

Számos, i. e. 7–4 században keletkezett zoroasztriánus nyelvemlék megsemmisült Irán iszlám hódítása során a 7. században. A párszik, akik az iszlám hódítás elől Indiába menekültek, magával vitték a zoroasztriánus kánon néhány könyvét, köztük az Avesztát és annak ősi kommentárjait (Zend).

A klasszikus perzsa irodalmat a regnáló uralkodócsaládok alapján osztják fel, mivel a mecenatúra lévén a költők finanszírozása főként így valósult meg.

Míg kezdetben a perzsa nyelv háttérbe szorult az Omajjád és a korai Abbászida kalifátusok alatt, az újperzsa hamarosan ismét a Közép-Ázsia és Nyugat-Ázsia országainak irodalmi nyelve lett. A nyelv új formában való újjászületését gyakran Firdauszi, Unszuri, Dakiki, Rúdaki és nemzedéküknek tulajdonítják, mivel az iszlám előtti nacionalizmust használták fel az ősi Irán nyelvének és szokásainak újjáélesztésére. ^[5]

A perzsáknak olyan erős a hajlama a mindennapi kifejezések versbe foglalására, hogy szinte minden klasszikus műben találkozhatunk költészettel, legyen szó perzsa irodalomról, tudományról vagy metafizikáról. Röviden, a versformában való írás képessége minden tudós számára előfeltétel volt. Avicenna orvosi írásainak például csaknem a fele versben íródott.

A perzsa költészet korai korszakának műveiből kitűnik az erőteljes udvari pártfogás hatása és az úgynevezett „emelkedett stílus”. A királyi mecenatúra hagyománya talán a szászánida korszakban kezdődött, és az abbászida és számánida udvarokon keresztül minden jelentősebb iráni dinasztiában folytatódott. A kaszída volt talán a leghíresebb használt versforma, bár a négysorosok, mint például Omar Hajjám Rubáját című művében, szintén széles körben népszerűek voltak.

A számánidák központja Buhara volt, így ez volt az első irodalmi centrum is a 10. században. Ők alapították meg a költők fejedelme címet ('maliku'-suará') címet, ami komoly inspirációt hozott a költészet művelői számára. Ekkor tűnt fel Rúdaki, Dakiki, Kiszái, akik egyszerű és érthető, de fennkölt verselésükkel megalapították a horászáni iskolát

A horászáni (vagy turkesztáni) stílust, amelynek követői többnyire Horászánhoz kötődtek, a fennkölt dikció, a méltóságteljes hangnem és a viszonylag művelt nyelvezet jellemzi. E líra legfőbb képviselői (főleg a 10–11. század) Aszdzsádi, Farrukhi Szisztáni, Unszuri és Manucsehri. Az olyan mesterek, mint Rúdaki, a természet szeretetéről voltak ismertek, verseik bővelkedtek az érzékletes leírásokban. Főleg a kaszída és a (hősi) masznavi volt a legkedveltebb versformájuk.

Ezeken az udvarokon (főleg a gaznavidák alatt, akiknek székhelyük Afganisztánban volt) és a mecénási rendszeren keresztül alakult ki a költészet epikus stílusa, amelynek csúcsán Firdauszi Sáhnáméja áll. A gaznavida udvarban az akkori panegirikus^[6] költészet legnagyobb művelői fordultak meg, mint Avicenna, Bírúni. Az iráni történelmi múlt hősies és emelkedett versekben való dicsőítésével Firdauszi és más neves költők, mint Dakiki és Aszadi Túszi olyan büszkeség- és inspirációs forrást jelentettek, amely hozzájárult az iráni nép identitástudatának megőrzéséhez az idők során. Firdauszi olyan modellt állított fel, amelyet később számos más költő követett.

A 13. század a lírai költészet felemelkedését jelzi a gazal fő versformává válásával, valamint a misztikus és szúfi költészet felemelkedésével. Ezt a stílust gyakran nevezik araki (iraki) stílusnak (Arak-e Adzsam), és érzelmes lírai tulajdonságairól, gazdag metrumairól és nyelvének viszonylagos egyszerűségéről ismert. Az úgynevezett iraki (12–13. század) stílust a túldíszített költői alakzatok jellemzik, az u.n. allúziók (utalások és célzások) és a számtalan arab szó átvétele. Versformájára a gazalok és a (romantikus) masznavi jellemző. Az érzelmes romantikus költészet azonban nem volt újdonság, ahogyan azt olyan művek példázzák, mint Aszad Gorgani Visz o Ramin és Amak Boharai Jusof o Zolejka című művei. Az olyan költők, mint Szanai és Attár (aki állítólag Rúmit inspirálta), Hakani Sirvani, Anvari és Nizámi, nagy tiszteletnek örvendő gazal költők voltak. Ennek az iskolának az elitjét azonban Rúmi, Szádi és Háfiz alkotják.

A perzsa szerelmi költészet hagyományával kapcsolatban a Szafavida korszakban Ehszan Jarsater perzsa történész megjegyzi: „A szerelmes általában nem nő, hanem fiatal férfi. Az iszlám korai évszázadaiban a Közép-Ázsiaba irányuló portyák sok fiatal rabszolgat termeltek. Rabszolgákat is vásároltak vagy kaptak ajándékba. Az udvarban vagy a jómódúak háztartásában szolgáknak, illetve katonának és testőrnek szánták őket. A fiatal férfiak, rabszolgák vagy nem rabszolgák, szintén felszolgálták a bort a lakomákon és fogadásokon, és a tehetségesebbek közülük tudtak zenélni és kulturált társalgást folytatni. A perzsa költészet kezdeteitől fogva a szerelem a fiatal pajtások, katonák vagy a mesterségekben és szakmákban újoncok iránt volt a lírai bevezetők, és a gazalok témája.”^[7] Ugyanebben a szafavida korszakban a perzsa költészet mecénása volt többek között I. Teimuraz.

A didaktikus műfajban említhetjük Szanai Hadikat-ul-Hakikah (Az igazság kertje) című művét, valamint Nizámi Makhzan-ul-Asrār (A titkok kincstára) című művét. Attár néhány műve szintén ebbe a műfajba tartozik, akárcsak Rúmi fő művei, bár egyesek misztikus és érzelmes vonásaik miatt ezeket inkább a lírai típusba sorolják. Emellett sokan hajlamosak az iszmailita, elszigetelten alkotó Nasszer Huszrau (1038–1157) műveit is ebbe a stílusba sorolni; e műfaj igazi gyöngyszemei azonban a perzsa irodalom egyik kimagasló alakjának, Szádinak két könyve, a Busztán és a Gulisztán (Fejedelmi tükör és Rózsakert).^[8]

A szeldzsukok alatt visszaszorult a költészet jelentősége, ennek ellenére kimagasló kaszída költők tűntek fel az uralkodói udvarokban: Szandzsar (1118-1157) uralkodása alatt (Muizzi, Anvari, Adíb Szábír, Dzsabali). Ekkor lesz egyre kedveltebb a négysoros rubái versforma. A kaszída költészet egyre formálisabb lesz, az arab szavak tömeges beáramlása lesz jellemző rá. leghíresebb művelője Omar Hajjám volt, akinek Rubáiját című műve a stílus alapvetése lett.

A 15–18. század között a klasszikus perzsa költészetben az Indiai stílus (néha iszfaháni vagy szafavida stílusnak is nevezik) vette át az uralmat. Ez a stílus a Timurida korszakban gyökerezik, és olyan alkotókat hozott létre, mint Amir Huszrau Dehlavi és Bhai Nand Lal Goya. A stílus jellemzője a barokkos-cirádás díszítettséggel megírt misztikus, filozófikus témaválasztás.

A korszak legjelentősebb prózai írásai Nizámi Arudhi Szamarkandi Csahár Makáleh, valamint Zahiriddin Naszr Muhammad Aufi Anekdota című Javami ul-Hikajat kompendiuma.

Samsz al-Moali Abol-haszan Ghabusz ibn Vusmgir híres műve, a Kabusz náme (Tükör a hercegeknek) című műve a perzsa irodalom egyik nagyra becsült szépirodalmi műve. Szintén jelentős mű a Szijaszatnáme, amelyet Nizám al-Mulk, egy híres perzsa vezír írt. Kelileh va Demneh, amelyet indiai népmesékből fordítottak le, szintén ebben a kategóriában említhető. A perzsa irodalomtudományban közmondások gyűjteményének tekintik, így nem közvetít folklorisztikus fogalmakat.

A klasszikus perzsa nyelvű jelentős történelmi és életrajzi művek közül megemlíthetjük Abolfazl Bejhaghi híres Tarikh-i Bejhaki, Zahiriddin Nasr Muhammad Aufi Lubab ul-Albab című művét (amelyet számos szakértő megbízható kronológiai forrásnak tekint), valamint Ata-Malik Dzsuvajni híres Tarih-i dzsahangusaj-i Dzsuvajni című történelmi műve, amely a mongol Ilhánok korszakát öleli fel. Attar Tazkerat-ol-Ovlija című műve. („A szentek életrajzai”) szintén egy részletes beszámoló a szúfi misztikusokról, amelyre számos későbbi szerző hivatkozik, és a misztikus hagiográfia egyik jelentős művének tekintik.

A perzsa irodalomkritika legrégebbi fennmaradt műve Perzsia iszlám meghódítása után a Mukaddame-je Sáhnáme-je Abu Manszúri, amely a Számánida korszakban íródott.^[9] A mű a Sáhnáme mítoszaival és legendáival foglalkozik, és a perzsa próza legrégebbi fennmaradt példájának tartják. A szerzőknek az irodalmi művek kritikai értékelésére tett kísérletét is mutatja.

Ezeregyéjszaka (perzsa nyelven: هزار و یک شب) egy középkori népmesegyűjtemény, amely Seherezádé történetét meséli el. (perzsa: شهرزاد Šahrzād), egy Szászánida királynő, akinek egy sor történetet kell elmesélnie rosszindulatú férjének, a királynak, hogy késleltesse saját kivégzését. A történeteket ezer és egy éjszaka alatt meséli el, és minden este egy izgalmas helyzettel zárja a történetet, ami arra kényszeríti a királyt, hogy még egy napig életben tartsa. Az egyes történeteket több évszázadon keresztül, számos különböző országból származó emberek alkották.

Szászánida perzsa könyv, a Hazár Afszánah^[10] (Perzsa nyelven:هزار افسان, Ezer mítosz), az ősi indiai és perzsa népmesék gyűjteménye.

Az Abbászidák uralkodása alatt a Hárún ar-Rasid kalifa idején a 8. században Bagdad fontos világváros lett. A Perzsiából, Kínából, Indiából, Afrikából és Európából származó kereskedők mind megtalálhatóak voltak Bagdadban. Ez idő alatt sok történetet, amelyek eredetileg népmesék voltak, feltehetően hosszú évek alatt gyűjtöttek össze szóban, majd később egyetlen könyvbe foglalták össze. Az összeállító és a 9. századi arabra fordító állítólag Abu abd-Allah Muhammad al-Gahsigar mesemondó. Úgy tűnik, hogy Seherezádé kerettörténetét a 14. században adták hozzá.

A legnagyobb perzsa szótár a Dehkhoda szótár, szerzője Ali-Akbar Dehkhoda. Ez a legnagyobb átfogó perzsa szótár, amelyet valaha kiadtak, 16 kötetből áll (több mint 27 000 oldal). A Tehran University Press (UTP) adja ki a Dehkhoda Szótár Intézet felügyelete alatt, és először 1931-ben jelent meg. A perzsa nyelv történelmi fejlődését követi nyomon, átfogó forrást nyújt a tudósok és tudományos kutatók számára, valamint leírja a perzsa nyelv használatát annak számos változatában szerte a világon. Szótárában 200 perzsa lexikográfiai művet nevez meg, a legkorábbi, Farhang-i Oim című művet (فرهنگ اویم) és a Farhang-i Menahtaj (فرهنگ مناختای), a késő Sászánida korszakból, a 3-7. századból.

A középkor legszélesebb körben használt perzsa lexikonok Abu Hafsz Szughdi-éi voltak. (فرهنگ ابوحفص سغدی) és Aszadi Tuszi (فرهنگ لغت فرس), amely 1092-ben íródott.

A perzsa szótárak gyártása a 14. század után Iránban csökkent, míg ezzel párhuzamosan nőtt az indiai szubkontinensen és az oszmán Törökországban, amelyek egyre inkább perzsásodó régiók voltak. Iránban a 10. és a 19. század között mindössze 4 perzsa szótárat állítottak össze, míg Indiában több mint 66-ot. Az Indiából származó jelentős szótárak közé tartozik a Farhang-e Ghavvasz, a Szarafnáme-je Ebrahimi, a Farhang-i Dzsahangiri és a Burhan-i Kati. Az indiai perzsa szótárakkal ellentétben az oszmán Törökországból származó szótárak többsége kétnyelvű (perzsa-török). A korszak néhány jelentős szótára a Oknum-e Adzsam, a Loghat-e Nematallah és a Lesan al-Ajam.^[11][12][13].

A kortárs perzsa irodalom lexikális korpuszában szintén nagy tekintélynek örvendenek Mohammad Moin munkái. A Moin-szótár első kötete 1963-ban jelent meg.

1645-ben Christian Ravius elkészítette a Leidenben nyomtatott perzsa-latin szótárt. Ezt követte John Richardson kétkötetes oxfordi kiadása (1777) és Gladwin-Malda (1770) perzsa-angol szótára, Scharif és S. Peters perzsa-orosz szótára (1869), valamint az 1950-es évekig további 30 perzsa lexikográfiai fordítás.

Jelenleg Iránban széles körben használják Manoucsehr Arjanpur és Szolejman Haim angol-perzsa szótárait.

Perzsia néhány legkedveltebb középkori költője szúfi volt, és költészetüket a szúfik Marokkótól egészen Indonéziáig széles körben olvasták és olvassák. Legjelentősebb képviselője Rúmi, aki költőként és egy széles körben elterjedt szúfi rend alapítójaként egyaránt híres. Háfiz is nagy megbecsülésnek örvend Keleten és Nyugaton egyaránt, és őt is a szufizmus ihlette. Ennek a fajta áhítatos, masznavi stílusban alkotó költészetnek a témáit számos szúfi és nem szúfi költő széles körben utánozta (Attár, Szandi)^[8]

A perzsa misztikus irodalom számos nevezetes szövege nem vers, mégis nagy olvasottságú és tekintélyű. Ezek közé tartozik a Kimiya-yi sa'ādat, a Asrar al-Tawhid és a Kashf ul Mahjoob.

A 16. század elejétől kezdve a perzsa hagyományok nagy hatást gyakoroltak a grúz uralkodó elitre, ami viszont perzsa befolyást eredményezett a grúz művészetre, építészetre és irodalomra.^[14] Ez a kulturális befolyás az oroszok érkezéséig tartott.^[15]

Jamshid Sh. Giunashvili megjegyzi a grúz kultúra és a perzsa irodalmi mű, a Shahnameh kapcsolatát:

„A 11. és 12. századi grúz irodalomban számos Séhnáme-hős neve megtalálható, mint például Rusztem, Thehmine, Szám vagy Zál. Ezek közvetett bizonyítékai a Sánáme egy régi grúz fordításának, amely már nem maradt fenn. ...”

„A Sáhnáme fordítása nemcsak az olvasók és hallgatók irodalmi és esztétikai igényeinek kielégítésére szolgált, hanem arr is, hogy a fiatalokat a hősiesség és a grúz hazaszeretet szellemével lelkesítse. A grúz ideológia, szokások és világnézet gyakran befolyásolta ezeket a fordításokat, mivel azok a grúz költői kultúrához igazodtak. Ezzel szemben a grúzok ezeket a fordításokat anyanyelvi irodalmuk műveinek tekintik. A Sáhnáme grúz nyelvű változatai igen népszerűek, és Rusztem és Szohrab vagy Bidzsán és Manidzseh történetei a grúz folklór részévé váltak.^[16]”

Farmanfarmaian a Journal of Persianate Studies című folyóiratban:

„A perzsa nyelv olyan kiváló tudósai, mint Gvakharia és Todua, jól tudják, hogy a IX-XII. századi perzsa klasszikusokból származó inspiráció olyan "kulturális szintézist" eredményezett, amely a grúziai írott világi irodalom legkorábbi szakaszában az iráni irodalmi kapcsolatok újraindulását eredményezte, "sokkal erősebben, mint korábban" (Gvakharia, 2001, 481. o.). Ferdowsi Shahnama című műve nem csak a magas irodalom, hanem a folklór számára is kimeríthetetlen inspirációs forrás volt. "A grúz irodalmi művek és krónikák [...] szinte minden oldalán szerepelnek iráni hősök nevei, amelyeket a Shahnama-ból kölcsönöztek." (ibid.). Ferdowsi, Nizámi mellett talán a legmaradandóbb nyomot hagyta a grúz irodalomban (...)^[17]”

Annak ellenére, hogy Kis-Ázsia (vagy Anatólia) a középkor előtt többször is különböző perzsa nyelvű, Iránból származó dinasztiák uralma alatt állt, a nyelv a Szászánida Birodalom megszűnésével elvesztette hagyományos kulturális jelentőségét. Évszázadokkal később azonban a gyakorlat és a használat a régióban erőteljesen újjáéledt. Az anatóliai szeldzsukok a Rúmi szultánság alatt a perzsa nyelvet, művészetet és írásrendszert Anatóliába vitték.^[18] A perzsa nyelvet fogadták el a birodalom hivatalos nyelveként is.^[19] A fokozatosan megjelenő és erősödő Oszmánok, átvették ezt a hagyományt. A perzsa volt a birodalom hivatalos udvari nyelve, és egy ideig a birodalom hivatalos nyelve is.^[20] Az Oszmán Birodalom művelt és előkelő rétegei mind perzsául beszéltek, így például I. Szelim szultán is, annak ellenére, hogy a szafavida Irán fő riválisa és a síita iszlám elkötelezett ellenfele volt.^[21] A birodalomban jelentős irodalmi nyelv alakult ki.^[22] Az oszmán uralom idején született néhány nevezetes korábbi perzsa irodalmi mű: Idris Bidlisi 1502-benírt Hast Bihist című műve, amely az első nyolc oszmán uralkodó életét taglalja, valamint az I. Szelim dicsőítését tartalmazó Szelimnáme.^[21] Több évszázados időszak után az Oszmán török nyelv (amely maga is erősen perzsa hatásokkal bírt) egy bevett irodalmi nyelvvé fejlődött, amely még a tudományos előadások követelményeinek is képes volt megfelelni.^[23] Az ezekben a művekben szereplő perzsa és arab kölcsönszavak száma több mint 80%-ra is emelkedett.^[23] Az oszmánok több évszázados fennállásuk alatt több ezer perzsa nyelvű irodalmi művet hoztak létre.

A Gaznavidák és utódaik, mint a Gúridák, a Timuridák és a Mogul Birodalom megjelenésével az Perzsa kultúra és irodalom fókusza átkerült Dél-Ázsiaba is. Általánosságban elmondható, hogy a perzsa irodalmat és nyelvet már a legkorábbi időktől kezdve a kulturálisan perzsává vált Török és Afgán dinasztiák importálták a szubkontinensre. A perzsa a nemesség, az irodalmi körök és a mogul királyi udvarok nyelve lett évszázadokon át. A 19. század elején a hindusztáni (urdu és hindi) váltotta fel.

A Mogul Birodalom alatt a 16. században az indiai szubkontinens hivatalos nyelve a perzsa lett. Csak 1832-ben kényszerítette a brit hadsereg a dél-ázsiaiakat arra, hogy angolul kezdjenek el üzletelni. A perzsa költészet valójában virágzott ezekben a régiókban, míg a Szafavidák utáni iráni irodalom stagnált. Dehkhoda és más 20. századi tudósok például nagyrészt az Indiában készült részletes lexikográfiára alapozták munkáikat, olyan összeállításokat használva, mint Gázi kán Badr Muhammad Dehlavi Adat al-Fudhala (اداة الفضلا) című műve, Ibrahim Ghavamuddin Farughi Farhang-i Ibrahimi (فرهنگ ابراهیمی), és különösen Muhammad Padshah Farhang-i Anandraj című műve. (فرهنگ آناندراج).

A perzsa irodalom a 18-19. század előtt kevéssé volt ismert Nyugaton. A késő középkori perzsa költők műveiből készült számos fordítás megjelenését követően vált sokkal ismertebbé, és számos nyugati költő és író műveit inspirálta.

• 1819-ben Goethe kiadta West-östlicher Divan (Nyugat-keleti díván) című lírai versgyűjteményét, amelyet Háfiz német fordítása ihletett. (1326-1390).
• A német esszéista és filozófus Nietzsche volt a szerzője Imigyen szóla Zarathustra című könyvének. (1883-1885),^[24] az ókori perzsa prófétára, Zarathustrára utalva. (élt i. e. 1700 körül).

• Egy válogatást Firdaúszi Shahnameh (935-1020) című művéből 1832-ben adta ki James Atkinson, a British East India Company alkalmazásában álló orvos.
• E rövidítés egy részét később Matthew Arnold brit költő 1853-as Rustam and Sohrab című művében versbe foglalta.
• Az amerikai költő Ralph Waldo Emerson szintén a perzsa költészet csodálója volt. Több esszét is publikált 1876-ban, amelyek a perzsa költészetet tárgyalják: Letters and Social Aims, From the Persian of Hafiz, és Ghaselle.

A 19. század és a 20. század elejének talán legnépszerűbb perzsa költője Omar Hajjám volt (1048-1123), akinek Rubáijat című művét 1859-ben Edward Fitzgerald fordította le szabadon. Hajjámot hazájában, Perzsiában inkább tudósként, mint költőként becsülik, de Fitzgerald fordításában az egyik legtöbbet idézett perzsa nyelvű költő lett. Hajjám „Egy kenyér, egy kancsó bor, és te” sorát sokan ismerik angliában is.

A perzsa költő és misztikus Rúmi (1207-1273) (Iránban, Afganisztánban és Tádzsikisztánban Molana, Törökországban pedig Mevlana néven ismert) a 20. század végén és a 21. század elején nagy rajongótáborra tett szert. Coleman Barks népszerűsítő fordításai Rúmit az új kor bölcseként mutatta be. Számos irodalmi fordítás is létezik, például A. J. Arberrytől.

A klasszikus költők (Háfiz, Szádi, Hajjám, Rúmi, Nizámi és Firdauszi) ma már széles körben ismertek angolul, és különböző fordításokban olvashatók. A perzsa irodalom sok műve azonban lefordítatlan és kevéssé ismert.

Az elmúlt évszázadban a klasszikus perzsa irodalom számos művét lefordította svédre báró Eric Hermelin. Ő fordította többek között Farid al-Din Attár, Rumi, Firdauszi, Omar Hajjám, Szádi és Szanai műveit is. A Svéd misztikus Emanuel Swedenborg írásait a klasszikus perzsa költészet vallásos vagy Szúfi aspektusaihoz hasonlítják. Fordításai nagy hatással voltak számos modern svéd íróra, köztük Karl Wennberg, Willy Kyrklund és Gunnar Ekelöf. Újabban olyan klasszikus szerzőket, mint Háfiz, Rúmi, Araki és Nizámi Aruzi fordított svédre néhány iranista. Ashk Dahlén, aki számos esszét publikált a perzsa irodalom fejlődéséről. Firdauszi Sáhnáme című művéből Namdar Nasser és Anja Malmberg fordított részleteket svéd prózára.

Az elmúlt évszázadban a klasszikus és modern perzsa irodalom számos művét fordította le olasz nyelvre Alessandro Bausani, Carlo Saccone, Angelo Piemontese, Pio Filippani-Ronconi, Riccardo Zipoli és sokan mások. Firdauszi Sáhnáméjának teljes fordítását Italo Pizzi készítette a 19. században.

Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Az európai irodalomtörténetben a perzsa költészet megjelenését általában Goethéhez kapcsolják (Nyugat-keleti díván), azonban műve megjelenése előtt már két évtizeddel Reviczky Károly (1736–1793) magyar orientalista és politikus már foglalkozott a témával, sőt egyik legnagyobb költőnk, Csokonai már beépítette műveibe a legjelentősebb klasszikus költő, Háfiz stílusjegyeit, költészetét. Az Egy tulipánhoz c. művét keleti versmértékben, ramalban írta, egyik legszebb verse Háfizhoz szól, a Háfiz sirhalmára arab-perzsas versmértékben, mudáriban van (két anakreóni versmérték összekapcsolása). Csokonai a perzsa költészetet nagyra tartotta, azt írta róla, hogy „kellemetessége van csudálatos a perzsának”.^[25]

Reviczky, akinek alapvető munkáját, a Specimen Poeseost úgy tekinthetjük, mint a klasszikus perzsa költészet felfedezését, Wiliam Jones-nak mutatta meg ezirányú kutatásait, aki azokat saját neve alatt publikálta, így őt tartják a perzsa irodalom európai felfedezőjének.^[26] Reviczky Háfiz 16 gazalját fordította latin nyelvre Specimen Poeseos Persicae címmel. 1771-ben adta ki eredetiben és saját latin fordításában, bevezetővel látta el Háfizról és a perzsa költészetről általában, és a török Szúdi 16. századi kommentárja alapján filológiai magyarázatokat adott a műhöz.^[27] Csokonai is . A 20. század közepétől Háfiz versei reneszánszukat élik, a legtöbbet fordított perzsa költő.^[28]

A 19. században a perzsa irodalom drámai változáson ment keresztül, és új korszakba lépett. E változás kezdetét jól példázza egy incidens a 19. század közepén Nasszer ad-Din Kádzsár sah udvarában, amikor a reformpárti miniszterelnök, Amir Kabir megdorgálta a költőt Habibollah Kánit, amiért az hazudott egy Kabir tiszteletére írt panegyrikus^[29] kaszidában. Kabir úgy látta, hogy a költészet általában, főleg az a fajta költészet, amely a Kádzsár-korszakban alakult ki, károsan hat a haladásra és a modernizációra az iráni társadalomban, amely szerinte nagy szükségét érezte a változásnak. Ilyen aggodalmaknak mások is hangot adtak, például Fath-Ali Akhundzadeh, Mirza Aqa Khan Kermani és Mirza Malkom Khan. Khan a perzsa költészet változásának szükségességével irodalmi szempontból is foglalkozott, mindig összekapcsolva azt a társadalmi aggodalmakkal.

Az új perzsa irodalmi mozgalom nem érthető meg az iráni filozófiai körökben zajló intellektuális mozgalmak vizsgálata nélkül. Tekintettel Irán 19. század végi és 20. század eleji társadalmi és politikai légkörére, amely az 1906-1911-es perzsa alkotmányos forradalomhoz vezetett, széles körben elterjedt az a gondolat, hogy a költészetben változásra van szükség. Sokan úgy érveltek, hogy a perzsa költészetnek tükröznie kell az átalakulóban lévő ország valóságát. Ezt az elképzelést olyan neves irodalmárok terjesztették, mint Ali-Akbar Dehkhoda és Abolkászem Aref, akik új tartalmak bevezetésével és a retorikával, lexiko-szemantikával és szerkezettel való kísérletezéssel támadták a perzsa költészet hagyományos rendszerét. Dehkhoda például egy kevésbé ismert hagyományos formát, a moszammát használta egy forradalmár újságíró kivégzésének eleget téve. Aref a gazalt, "a lírai hagyomány legközpontibb műfaját" használta a „Payam-e Azadi” (A szabadság üzenete) című művében. A modern perzsa irodalom egyik fontos mozgalma a modernizáció és a nyugatiasodás kérdésére összpontosított, illetve arra, hogy ezek a kifejezések szinonimák-e az iráni társadalom fejlődésének leírásakor. Azt lehet állítani, hogy a perzsa irodalomban a modernizmus szinte minden szószólóját, Akhundzadeh-től, Kermanitól és Malkom Khantól kezdve Arefon, Baharon és Taki Rafatonon át egészen Dehkhodáig, a nyugati, különösen az európai irodalmakban bekövetkezett fejlemények és változások inspirálták. Az ilyen inspirációk nem a nyugati modellek vak másolását jelentették, hanem inkább a nyugati irodalom egyes aspektusainak adaptálását és megváltoztatását, hogy azok megfeleljenek az iráni kultúra igényeinek.

Ahmad Kaszravi, Szadek Hedajat, Moshfeq Kazemi és sokan mások úttörő munkáit követően az összehasonlító irodalom és irodalomkritika iráni hulláma Abdolhosszein Zarrinkoub, Sáhruh Meszkób, Houszang Golsiri és Ebrahim Golesztan megjelenésével érte el szimbolikus csúcspontját.

Az afganisztáni perzsa irodalom is drámai változáson ment keresztül az elmúlt évszázadban. A 20. század elején Afganisztán új gazdasági és társadalmi kihívásokkal szembesült, amelyek az irodalom új szemléletét váltották ki. 1911-ben Mahmud Tarzi, aki több éves törökországi száműzetés után visszatért Afganisztánba, és befolyásos volt kormányzati körökben, kéthetente megjelentetett egy kiadványt Sarajul Akhbar néven. A Saraj nem az első ilyen kiadvány volt az országban, de az újságírás és az irodalom területén a változás és a modernizáció új korszakát indította el. A Saraj nemcsak az újságírásban játszott fontos szerepet, hanem az irodalom egészének is új életet adott, és megnyitotta az utat a költészet előtt, hogy új kifejezésmódokat fedezzen fel, amelyeken keresztül a személyes gondolatok társadalmi színezetet kaptak.

1930-ban (Kr. u. 1309), a kulturális stagnálás hónapjai után írók egy csoportja megalapította a Heráti Irodalmi Kört. Egy évvel később a fővárosban egy másik, magát Kabuli Irodalmi Körnek nevező csoport alakult. Mindkét csoport rendszeresen adott ki a kultúrával és a perzsa irodalommal foglalkozó folyóiratokat. Mindkettő, különösen a kabuli kiadvány, kevésbé volt sikeres, azaz nem vált a modern perzsa költészet és írás színterévé. Idővel a kabuli kiadvány a hagyományos írók és költők fellegvárává vált, és a modernizmus a dari nyelvű irodalomban a társadalmi és kulturális élet peremére szorult.

Afganisztán két legkiemelkedőbb klasszikus költője ebben az időben Abdul Hak Betab és Halil Ullah Halili voltak. Betab megkapta a Malek ul Soara (költők királya) kitüntető címet. Khalili a szokásos hendi stílus helyett a Horászáni stílusú költészettel szimpatizált. A modern költészet is érdekelte, írt is néhány verset modernebb stílusban, új gondolati és jelentésbeli aspektusokkal. 1900-ban, miután Nima Jousidzs két verse, a Gharab és a Ghoghnus címmel megjelent, Halili írt egy verset Szorude Kuhesztán (A hegy éneke) címmel, ugyanabban a rímképletben, mint Nima, és elküldte a Kabuli Irodalmi Körnek. A kabuli tradicionalisták elutasították a kiadását, mert nem a hagyományos rímképletben íródott. Kritizálták Halilit, amiért modernizált.

Fokozatosan új stílusok találtak utat az irodalomba és az irodalmi körökbe a hagyománytisztelők erőfeszítései ellenére is. Az első új verseskötet 1957-ben jelent meg, 1962-ben pedig Kabulban egy modern perzsa (dari) versgyűjteményt adtak ki. Az első csoport, amely az új stílusban írt verseket, Mahmud Farani, Baregh Sáfi, Szolajmán Ladzsek, Szohail, Adzseneh és néhányan mások voltak. Később Vaszef Bahtari, Aszadullah Habib és Latif Nazemi, valamint mások is csatlakoztak a csoporthoz. Mindegyiküknek megvolt a maga része az afganisztáni perzsa költészet modernizálásában. További neves személyiségek közé tartozik Leila Szarahat Roszani, Szajed Elan Bahar és Parvin Pazvak. Olyan költők, mint Majakovszkij, Yase Nien és Lahouti (egy oroszországi száműzetésben élő iráni költő) különleges hatást gyakoroltak az afganisztáni perzsa költőkre. Figyelembe kell venni az irániak (pl. Farrohi Jazdi és Ahmad Szamlou) hatását az újonnan kialakult afgán prózára és költészetre, különösen a 20. század második felében.^[30]

Olyan prominens afganisztáni írók, mint Aszef Szoltanzadeh, Reza Ebrahimi, Ameneh Mohammadi és Abbász Dzsafari Iránban nőttek fel, és iráni írók és tanárok hatottak rájuk.

Az új költészet Tádzsikisztánban többnyire az emberek életmódjával foglalkozik és forradalmi. Az 1950-es évektől az új költészet megjelenéséig Franciaországban, Ázsiában és Latin-Amerikában a modernizációs törekvések hatása erős volt. Az 1960-as években a modern iráni költészet és Mohammad Ikbal Lahouri költészete mély benyomást tett a tádzsik költészetre. Ez az időszak valószínűleg a leggazdagabb és legtermékenyebb időszak a tádzsikisztáni perzsa költészet témáinak és formáinak fejlődése szempontjából. Néhány tádzsik költő csupán utánzó volt, és műveikben könnyen felfedezhetők a külföldi költők vonásai. Csak két-három költő volt képes a külföldi költészetet feldolgozni és eredeti verseket alkotni. Tádzsikisztánban a novellák és regények formátumát és képi megjelenítését az orosz és más európai irodalomból vették át. A perzsa irodalom néhány kiemelkedő neve Tádzsikisztánban: Golrohszar Szafi Eva,^[31] Momen Ghenát,^[32] Farzaneh Hodzsandi,^[33] Bozor Szobir, és Lajek Sir-Ali.

A perzsa irodalomkritika úttörői a 19. században többek között Mirza Fath Ali Ahundzade, Mirza Malkom Khán, Mirza Abd al-Rahim Talebof és Zejn al-`Abedin Maraghei.

A 20. század kiemelkedő kritikusai közé tartoznak:

Szaíd Nafiszi több kritikai művet elemzett és szerkesztett. Jól ismert a Rúdaki és a szúfi irodalomról szóló munkáiról. Parviz Natel-Hanlari és Gholamhosszein Jouszefi, akik Nafiszi generációjához tartoznak, szintén a modern irodalommal és kritikai írásokkal foglalkoztak.^[34] Natel-Khanlarit stílusát egyszerűség jellemzi. Nem követte a tradicionalistákat, és nem is az újat hirdette. Ehelyett az ő megközelítése a perzsa irodalom kreativitásának és kifejezésmódjának teljes spektrumát befogadta. Egy másik kritikus, Ahmad Kaszravi, az irodalom tapasztalt szaktekintélye, azokat az írókat és költőket támadta, akiknek művei a despotizmust szolgálták.^[35]

A kortárs perzsa irodalomkritika Szadek Hedajat, Ebrahim Golesztán, Housang Golsziri, Abdolhosszein Zarrinkoub és Sahruh Meskób után érte el érettségét. E személyek közül Zarrinkoub akadémiai pozíciókat töltött be, és nemcsak az értelmiség, hanem a tudományos élet körében is nagy hírnévnek örvendett. A perzsa nyelv és irodalom érettségéhez való jelentős hozzájárulása mellett Zarrinkoub fellendítette az összehasonlító irodalomtudományt és a perzsa irodalomkritikát.^[36] Zarrinkoub Serr e Ney című műve Rumi Masznavi című művének kritikai és összehasonlító elemzése. Sahruh Meszkób viszont Firdauszi Sáhnámején dolgozott, a modern irodalomkritika elveinek felhasználásával.

Mohammad Taghi Bahar fő hozzájárulása e területhez a Sabk Senaszi (Stilisztika) című könyve. Úttörő mű a perzsa irodalomtörténetírás gyakorlatáról és a perzsa irodalom mint önálló intézmény kialakulásáról és fejlődéséről a 20. század elején. Azt állítja, hogy a Sabk sinaszi példaértékű státusza a diszciplináris vagy intézményi vívmányok elismerésén alapul. Továbbá azt állítja, hogy a Sabk sinaszi inkább a perzsa "stilisztikáról" szóló szöveg helyett a perzsa irodalmi próza széleskörű története, és mint ilyen, jelentőshozzájárulás a perzsa irodalomtörténet-írásba.

Dzsalal Homaei, Badiozzaman Forouzanfar és tanítványa, Mohammad Reza Safiei-Kadkani szintén neves személyiségek, akik számos kiemelkedő irodalmi művet szerkesztettek.^[37]

Dzsámi műveinek kritikai elemzését Ala Khan Afszahzad végezte. Klasszikus könyve 2000-ben elnyerte Iránban év legjobb könyve rangos díjat.^[38]

Történelmileg a modern perzsa novella három fejlődési szakaszon ment keresztül: a kialakulás, a megszilárdulás és növekedés, valamint a sokszínűség időszakán.^[39]

Ebben az időszakban nyilvánvaló a nyugati irodalom hatása az iráni írókra és szerzőkre. Az írás új és modern megközelítései kerülnek előtérbe, és több műfaj is kialakult, különösen a novella területén. A legnépszerűbb irányzatok a posztmodern módszerek és a fantasy felé mutatnak.

Neves perzsa költők, modern és klasszikus stílusban író költők, többek között^[40] Mehdi Akhavan-Szales, Szimin Behbahani, Forough Farrokhzad, Mohammad Zohari, Bidzsan Dzsalali, Mina Asszadi, Sziavas Kaszraie, Ferejdún Mosiri, Nader Naderpour, Szuhráb Szepehri, Mohammad-Reza Safiei-Kadkani, Ahmad Samlou, Nima Jushij, Housang Ebtehadzs, Mirzadeh Esghi. (klasszikus), Mohammad Taghi Bahar (klasszikus), Aref Ghazvini (klasszikus), Ahmad NikTalab (új klasszikus), Parvin Eteszami (klasszikus), Sahriar, Sahriar (klasszikus) és, Ali Abdolrezaei (posztmodernizmus és új posztmodernizmus), Babak NikTalab, Babak NikTalab (gyermekköltészet).

A 19. század óta néhány jelentős klasszikus költő született, akik közül Mohammad Taghi Bahar és Parvin Eteszami a leghíresebbek. Mohammad Taghi Bahar a "költők királya" címet viselte, és jelentős szerepe volt a perzsa irodalom mint önálló intézmény kialakulásában és fejlődésében a 20. század elején.^[41] Verseinek témája Irán társadalmi és politikai helyzete volt.

Parvin Eteszami a legnagyobb klasszikus stílusban író perzsa költőnőnek nevezhető. Egyik figyelemre méltó sorozata, a Maszt va Hosjar (A részeg és a józan) című, a romantikus költészettel foglalkozók közül sokak csodálatát kivívta.^[42]

Nima Jusidzs a modern perzsa költészet megalapítójának tekinthető, aki számos technikai és formai újítást vezetett be, hogy megkülönböztesse a modernet a régitől. Mindazonáltal az érdem, hogy ezt az új irodalmi formát népszerűsítette egy olyan országban és kultúrában, amely szilárdan az ezeréves klasszikus költészetre épül, néhány tanítványát illeti, mint például Ahmad Samlu, aki átvette Nima módszereit, és a modern költészet új technikáit próbálta ki.

A perzsa költészetet a prozódiai mértékek béklyóitól megszabadító Nima Júsidzs által előidézett átalakulás fordulópontot jelentett egy hosszú irodalmi hagyományban. Kiszélesítette az utána következő költők felfogását és gondolkodását. Nima a klasszikus költészet alapelveinek másfajta értelmezését kínálta. Művészete nem korlátozódott arra, hogy megszüntette a rögzített hosszúságú versszakok szükségességét és eltekintett a rímelés hagyományától, hanem az emberi és társadalmi lét kortárs megértésén alapuló, szélesebb körű szerkezetre és funkcióra összpontosított. A költészet megújításával az volt a célja, hogy a költészetet "természetes identitáshoz" juttassa, és hogy a költő elméjében és nyelvi teljesítményében modern fegyelmet érjen el.^[43]

Nima úgy vélte, hogy a klasszikus költészetet uraló formai technika visszafogja annak életerejét, lendületét és fejlődését. Bár elfogadta annak egyes esztétikai tulajdonságait, és költészetében kiterjesztette azokat, soha nem szűnt meg a költői tapasztalatot kiszélesíteni e művészet "természetes rendjének" hangsúlyozásával. Amit Nima Jusidzs megalapozott a kortárs költészetben, azt utódja Ahmad Samlou folytatta.

A szepid költemény(wd) (ami fehér versnek fordítható),^[44] amely forrásait ettől a költőtől meríti, elkerülte a kötelező szabályokat, amelyek a Nima költői iskolája előírt, és szabadabb szerkezetet fogadott el. Ez lehetővé tette a költő és érzelmi gyökerei közötti közvetlenebb kapcsolatot. A korábbi költészetben a költő látásmódjának tulajdonságait, valamint a téma terjedelmét csak általánosságban lehetett kifejezni, és a költői kifejezésre előírt formai korlátok alá kerültek.

Nima költészete túllépett ezeken a korlátokon. Magára a költészetben rejlő természetes funkcióra támaszkodott, hogy konkrét és egyértelmű részletekben és jelenetekben ábrázolja a költő szolidaritását az élettel és az őt körülvevő tágas világgal. A szepid költészet folytatja a költői látásmódot, ahogyan azt Nima kifejezte, és elkerüli az alkotásra kényszerített mesterkélt szabályokat. A legmarkánsabb különbség Nimai költészetéhez képest azonban az, hogy eltávolodik az általa alkalmazott ritmusoktól. Nima Youshij figyelmet fordított az összességében harmonikus rímképzésre, és számos kísérleti példát alkotott ennek érdekében.^[43]

Ahmad Shamlu felfedezte a költészet belső jellemzőit és annak megnyilvánulását a klasszikus mesterek irodalmi alkotásaiban, valamint a Nimai' tapasztalataiban. Egyéni megközelítést kínált. Elhatárolódva a régebbi költészet által előírt kötelezettségektől és a Nimai' költészetbe bekerült korlátok némelyikétől, felismerte a prózának és a zenének a nyelvben rejlő szerepét. A szepesi költészet szerkezetében a prosodikus és Nimai' szabályokkal ellentétben a vers "természetesebb" szavakkal íródik, és prózaszerű folyamatot foglal magába anélkül, hogy elveszítené költői különlegességét. A szepid költészet a Nima költészet fejlődő ága, amely Nima Jusidzs újításaira épül. Nima úgy gondolta, hogy a költő kifejezésmódjának felépítésében és eszközeiben bekövetkező bármilyen változás feltétele a világról való tudása és forradalmasított szemlélete. A szepid költészet nem tudott gyökeret verni ezen a tanításon és annak alkalmazásán kívül.

Simin Behbahani szerint a szepid költészet Bidzsan Dzsalali művei előtt nem kapott általános elfogadottságot. Behbahani szerint őt tekintik a szepid költészet megalapítójának.^[45][46] Behbahani maga is a nimai stílust használta, majd később a gazal, a nyugati szonetthez hasonló, szabadon áramló verselési stílus felé fordult. Simin Behbahani hozzájárult a gazal formájának történelmi fejlődéséhez, mivel színházi témákat, valamint mindennapi eseményeket és beszélgetéseket is beillesztett a költészetébe. Kibővítette a hagyományos perzsa versformák körét, és a perzsa irodalom néhány legjelentősebb művét alkotta meg a 20. században.

Nima Jusidzs követője, Mehdi Ahavan-Szalesz kiadta Organ című művét (1951), hogy alátámassza a Nima Jusidzs úttörő törekvéseivel szembeni véleményét. A perzsa költészetben Mehdi Ahavan-Szalesz hidat képezett a Horászáni és a Nima iskola között. A kritikusok Mehdi Ahavan Szaleszt az egyik legjobb kortárs perzsa költőnek tartják. A perzsa irodalomban a szabad vers (új stílusú költészet) egyik úttörője, különösen a modern stílusú eposzoké. Hosszú ideig az volt a törekvése, hogy friss stílust vezessen be a perzsa költészetbe.^[47]

Forough Farrohzad három okból fontos Irán irodalomtörténetében. Először is, ő az első generációhoz tartozott, amely elfogadta a költészet új stílusát, amelyet Nima Jusidzs vezetett be az 1920-as években, és amely megkövetelte, hogy a költők kísérletezzenek a rímekkel, a képekkel és az egyéni hanggal. Másodszor, ő volt az első modern iráni nő, aki szemléletesen megfogalmazta a privátszféra szexualitását egy nő szemszögéből. Végül pedig túllépett saját irodalmi szerepén, kísérletezett a színészettel, a festészettel és a dokumentumfilmkészítéssel.^[48]

Ferejdún Mosiri leginkább a klasszikus perzsa költészet és a Nima Jusidzs által kezdeményezett „Új Költészet” stílusai között békítőleg hatott. Mosiri költészetének egyik legfontosabb hozzájárulása egyes megfigyelők szerint a modern perzsa irodalom társadalmi és földrajzi hatókörének kiszélesítése.^[49]

Az iszlám forradalom előtti utolsó generáció költője, akit érdemes megemlíteni, Mohammad-Reza Safiei-Kadkani (M. Sereshk). Bár Horászánból származik, és ingadozik a Nima Juszidzs és Ahavan Szalesz iránti hűség között, költészetében Háfiz és Movlavi hatásait mutatja. Egyszerű, lírai nyelvet használ, és leginkább a politikai légkör inspirálja. Ő a legsikeresebb azok közül a költők közül, akik az elmúlt négy évtizedben nagy erőfeszítéseket tettek, hogy megtalálják a szintézist Ahmad Shamlú és Nima Josidzs két modellje között.^[50]

A huszonegyedik században az iráni költők új nemzedéke folytatja munkásságát az új költészet stílusában, és műveik fordítására tett erőfeszítéseknek köszönhetően ma már nemzetközi közönséget is vonz. Az Éditions Bruno Doucey kiadott egy válogatást Garus Abdolmalekian negyvennyolc verséből Öklünk az asztal alatt címmel (2012),^[51] amelyet Farideh Rava fordított franciára. További neves nevek: Babak Abazari költő és kiadó (1984-2015), aki 2015 januárjában rejtélyes körülmények között hunyt el,^[52] és Milad Khanmirzaei feltörekvő fiatal költő.^[53] Milad Hanmirzei.

Posztmodern perzsa költészet

1995 óta a perzsa költészetben progresszív fejlődés kezdődött, amely a modern költészethez vezetett, amely megváltoztatta a hagyományos perzsa költészet ritmus és rím egyensúlyi elvét, ahogyan azt a természetes beszéd ritmusát követő szabad verses költészetben is tette. Most a figyelem középpontjában egyedül a nyelv állt, és nemcsak a ritmus tűnt el, hanem a nyelv varázsa a perzsa költészetet fejlődéséhez vezetett. A posztmodern költészet három legtöbbet emlegetett költője Iránban Reza Barahani, Ali Abdolrezaei és Ali Babacsahi. Közülük Ali Abdolrezaei szélesebb körű elfogadottságot élvezett az általa kifejezett új nyelvezet miatt, amely abban az időszakban uralkodott. E költők közül Reza Barahani "Pillangók" (vagy Pillangókhoz címezve), Ali Abdolrezaei "Párizs a Renault-ban", "A társadalom prédikációja", "Shinema" és "Mothurt", valamint Ali Babachahi "A lágy eső én vagyok" című művei tartoznak ebbe a műfajba.

A kortárs időszakban a gyermekköltészet növekedése és megnyilvánulása a perzsa nyelv és irodalomban megnőtt, és ebben az időszakban olyan kiemelkedő költők megjelenését látjuk, mint Mahmoud Kianús és Abbász Jamini Sarif a fiataloknak szóló költészetben és Babak Niktalab a serdülőknek szóló költészetben.

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Persian literature című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• ↑ VIL: Világirodalmi lexikon X. (P–Praga). Főszerk. Király István. Budapest: Akadémiai. 1986. ISBN 963-05-3264-6  
• Farmanfarmaian, Fatema Soudavar. „Georgia and Iran: Three Millennia of Cultural Relations An Overview”. Journal of Persianate Studies 2 (1), 1-43. o. 
• Bokor József (szerk.). Persa nyelv és irodalom, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2015. október 6. 
• Klasszikus perzsa költők (a külső borítón: Perzsa költők antológiája). Válogatta, szerkesztette, a bevezető tanulmányt, az életrajzi esszéket és jegyzeteket írta Simon Róbert. Budapest, Magyar Könyvklub, 2002.
• Aranykert. Válogatta és szerkesztette, a verseket fordította és a bevezető tanulmányokat írta Képes Géza. Budapest, Kozmosz Könyvek, 1982.